Nagyszerű csodabogarak a félvezető fejlesztésben

A félvezető soha nem volt az Izzóban a figyelem középpontjában. Emiatt egyfajta "kisebbségi lét"-tudat alakult ki az ott dolgozók között. Volt, aki nagyon hamar feladta és máshová ment dolgozni, de aki maradt, fanatikussá vált. "Csak azért is", "majd mi megmutatjuk" szemlélet alakult ki és ez (valamint a csapatot - többszáz főt, köztük sok tucat mérnököt - összekovácsoló Giber János főosztályvezető kiemelkedő munkája) hallatlanul összetartó csapatot eredményezett. Nem is emlékszem, hogy valaha is kilépett volna valaki is, ha egyszer "belenőtt" a közösségbe. Ez az összetartás egyúttal kiváló szelekciós eredménnyel is járt - kiemelkedő mérnökök (későbbi professzorok, egyetemi előadók, akadémikusok) bontogatták ott a szárnyukat. Giber kitűnő szemmel válogatta és támogatta a nagyeszű szakembereket - azokat is, akik az óriási eszük mellett különben csodabogarak voltak...

És Gibernek igaza volt: neki nem(csak) áramvonalas beosztottakra, hanem nagy koponyákra is szüksége volt. Íme egy csokor közülük, véletlenszerű felsorolásban:

Bohus János. Óriási koponya, a szó fizikai valóságában is: testéhez képest szinte vízfejű volt. Nagyon furcsán, félrehajtott fejjel kommunikált, és ha a határidők, a jelentések meg a terv lettek volna a fontosak, Jancsi fabatkát se ért volna. De az esze számított - valahogy mindig másképp közelítette meg a dolgokat és minden esetben kiderült, hogy amit mond, abban nagyon is van ráció. Rengeteg ötlete közül a gázok harmatpontjának mérését (vagyis nedvességtartalmának; a félvezető szempontjából kiemelkedő fontosságú parameternek ellenőrzését) emelem ki. Kacifántos módszerek persze voltak, de Jancsi egy kiválóan használható, mindennél pontosabb és mindennél egyszerűbb műszert talált ki, ami azonnal elterjedt a Főosztályon és egyszer s mindenkorra megoldotta a témát. Tiszteletére a műszerét "bohuméter"-nek becéztük. Hogy hivatalossá tegye vagy netán szabadalmaztassa - vagy legalább újításként adja be - arra Jancsi nem is gondolt. Neki a sikeres ötlet elegendő jutalom volt.

Jancsi különben nagyszerű zenész is volt és sokszor zongorázott az iróasztalán, persze hallatlanul... Egyik kollégája - aki meg karmester-csodabogár volt - ott vezényelt neki hosszú ideig. És értett is a zeneszerszámokhoz; amikor egyszer lemezjátszót akartam venni, kérte, hadd jöhessen velem, mert majd ő megmondja, melyik a jó példány. Vagy két órán keresztül méregette (cérnával, áttételekkel, rugókkal, súlyokkal, kis, saját kézzel fabrikált, sose-látott "műszerekkel") az egyes típusokat; az eladó kényszeredetten ráhagyta, hadd csinálja; kárt nem okoz - míg aztán rábökött az egyikre: na, ezt megveheted. Ez jó...

Jancsi egyébként egyszer - na mit...?! - teafőző bajnokságot is szervezett a Főosztályon. Nagyon büszkék voltunk, hogy a több tucat versenyző közül a nejem lett a bajnok...

Behringer Tibor hasonló csodabogár volt. Akár naponta tucatszám szórta az ötleteket; mind ragyogó gondolat volt - de maga egyet sem valósított meg; nem is akarta. "Itt pottyantok egyet, ott pottyantok egyet, szedjétek össze" - ez volt a kedvenc szavajárása. Egyébként higany-mozgású, csillogó, cikázó szemű és elképesztő sebességgel gondolkodó, univerzális szakember volt - de ő igazi "éceszgébernek" tartotta magát, a megvalósításokat mindig másokra hagyta. Rengeteg ötlete kiemelkedően segítette a felmerült problémák megoldását - de a szisztematikus munkához nem fűlt a foga, érzéke se volt hozzá. Jellemző Tibi értékére, hogy amikor Giber a BME Atomfizika tanszékének professzora és vezetője lett és elvitt magával néhány nagyeszű szakembert, Tibi az elsők között volt a választásban.

Marton Pál szintén egészen kiemelkedő eszéről volt hires és az ma is. (Ő nem ment el Giberrel a Műegyetemre, hanem maradt és hozzám került; együtt is maradtunk vele lényegében máig.) Meg nem mondom, hány diplomája van - egyszerűen minden nagyon érdekelte - és egészen lehetetlen dolgokra is könnyűszerrel talált jó választ. (Egyszer heccből megkérdeztem tőle: "Te Pali, ha egy 38 fokban és 10 cm átmérőben 20 méterre spriccelő tűzoltó vízsugáron keresztül esik egy nyolc centis, 50 dekás krumpli, milyen távolságra esik le az eredeti helyétől?" Pali szeme se rebbent: "Azt úgy kell kiszámítani, hogy..." kezdte azonnal a megoldás elmagyarázását.)

Meggyőződésem szerint Pali polihisztor volt. Oldal Bandi bácsi után őt tartottam az Izzó legokosabb emberének. Rengeteg dologgal foglalkozott és ez lett a veszte: ha koncentrált volna valamire, régesrégen akadémikus lenne. De őt minden érdekelte. (A filozófia is; el is végezte önszántából a Marxista Egyetemet - bár sose politizált és semmilyen vezetői ambíciót - plane nem politikait - se lehetett nála felfedezni. Csak érdekelte a téma. Miért pont a filozófia ne érdekelte volna...?!)

Palinál rengeteg esze mellett egy probléma jelentkezett: perfekcionista volt. Nála ami nem 100%, az rossz. Emiatt bármilyen feladatot kapott, mindig hibátlanul megoldotta - csak a határidővel nem volt soha köszönő viszonyban se... Egészen a Kutatóig vittem magammal, ott otthagytam mondván, hogy az az ő helye, ott az eszére van szükség; a GE "talent pool" tagja is lett - de aztán jött utánam és ő is a Vishay Hungary-ból ment nyugdíjba.Máig jó barátságban vagyunk és rendszeresen találkozunk.

Temesvári Imre oszlopos tagja volt a "csodabogár-csapatnak." Az ő óriási esze nem közvetlenül a félvezetőt érintette, hanem a gyártó berendezések vagy műszerek elektronikáját. Azt hiszem, a Főosztály legokosabb elektronikusa volt. (Bár a lentebb következő Mohácsi Tibiben komoly vetélytársra akadt.) Csapatában ő volt messze a leghozzáértőbb (bár nagyon ütős csapata volt) és nem lehetett a berendezéseinkkel olyan probléma, amit ő ne látott volna át és meg nem tudott volna javítani.

Imre kiemelkedő szakmai tudásán kívül kiváló csapatember is volt: szervezte az együttléteket, tagja volt a minden reggel hatkor a Tungin kezdő focicsapatnak, részt vett mindenben. Jól megtermett, szálfa-egyenes, kiemelkedően jóképű - jó kiállású srác volt; csak füttyentenie kellett volna és minden ujjára tíz lány... De ő nem füttyentett. Megőrzött valamit a kisfiús bájából és mentalitásból; beszélgetéseink során minden mondatom végét félhangosan megismételte, mintha ellenőrizné, jól értette-e. Szakmai kvalitásai és teljesítménye alapján bőven rászolgált a fizetésemelésre, és akkor ezt hogyan lehetett megcsinálni...? Előléptetéssel.

Na, ez volt az, amitől úgy félt, mint az ördög a tömjénfüsttől. Egyszer vetettem neki fel, hogy úgyis ő szervezi a csapatot, ő mozgat, vállalja el legalább - a brigádvezetőséget... Imre, mintha kígyó csípte volna meg, fölpattant: nem! nem vállalom! És szó szerint kiszaladt a szobából... Pedig hát mit jelentett egy brigád vezetése, amit ő egyébként de facto csinált is...?! Nem és nem. Mereven elzárkózott. Én meg nem erőltettem (nem is tudtam volna) meg láttam én már olyant, hogy egy előléptetéssel elvesztettünk egy kiváló szakembert és nyertünk egy csapnivaló vezetőt... Akkor határoztam el, hogy kialakítok egy kettős előrelépési lehetőséget: szakmait és vezetőit. Már miért ne kereshetne egy kiemelkedő tudású beosztott mérnök akár annyit, mint egy igazgató...?! Ez elvem maradt végig a munkám során. (Aztán különben a genfi vezetőképzőn rájöttem, hogy a spanyolviaszt találtam fel: nyugaton akkor már régóta dívott a "dual promotion ladder".)

Markovits János fiatal fizikusként került a mesa tranzisztorok fejlesztő laborjábaés amikor Andrássy Márta, a labor vezetője elment szülni, Jancsi vette át a posztot. Nagyeszű beosztott maradt akkor is, aki sose szégyellte a munkát; gond nélkül bennmaradt egész éjjelre aláfeküdni és kipucolni a vacuum-párológtatókat és reggel fülig olajosan fogadott bennünket...

Jancsi gyengéje a pia volt; itt nemigen tudott mértéket. Figyelnünk kellett, mert alkalomadtán bizony leitta a petri-csészében alkoholban ázó germanium szeletről az alkoholt... Sajnos, piásnak is könyvelték el és úgy is nézett már ki. Nagyon jó barátságban voltunk; sokszor mentünk együtt haza hozzánk, nálunk is aludt és együtt mentünk reggel munkába. Utána kérdezték: "Te, Jancsi hol rúgott be ilyen korán...?!" és én hiába bizonygattam, hogy tegnap reggel óta egy kortyot se ivott; tudom; végig együtt voltunk - alig hitték, azt gondolták, csak falazok neki.

Csodabogár volta másban is megnyilvánult. Egy öltözőszekrényt használtunk és egyszer beállított hozzánk haza, vagy tíz kimosott és kivasalt zsebkendővel. "Ezeket az idők során a te köpenyzsebedből vettem el, bocs..." És nem tudott a pénzzel se bánni; egyszerűen nem ismerte az értékét. Volt úgy, hogy a fizetése napján osztotta el a teljes fizetését, mert kértek tőle. Adott bárkinek szó és mérlegelés nélkül. Ilyenkor aztán, azt mondhatta magában, mint Széchenyi: "Majdcsak eltartanak jóbarátaim" - ti. amikor egyéves jövedelmét felajánlotta az Akadémia létrehozásátra és kérdezték, hogy akkor egy évig miből fog élni. Én is szívesen osztottam meg vele, amim volt és soha nem kölcsönbe; ő se látta sose viszont, amit ő adott másoknak. De esze az óriási volt; hatalmas szelet torta jár neki a meza tranzisztorok sikeres fejlesztéséért járó tortából.

Mohácsi Tibor elektronikus volt, de fizikusok között dolgozott. Ő volt az áttét a fizika és az elektronika között; míg mi többiek a félvezető eszközök fizikai, kémiai, technológiai stb. lelkét kutattuk, Tibi az integrált áramkörök elektronikai lelkének tudója volt. Ő szerkesztette-tervezte - építette azokat a műszereket, amelyekkel mi aztán az eszköz fizikai stb. lényegét vizslattuk. (Kivéve a bohumétert...) Kitűnő integrált áramkör konstruktőr volt (bár büszkén és nyilván részrehajlóan vallom be, hogy szerintem Magyarország legjobb IC-konstruktőre a feleségem volt; rengeteg izzós IC kifejlesztője (majdnem azt írtam: szülőatyja) - egyébként Tibi íróasztal-szomszédja - szintén elektronikus, nem fizikus.)

Tibi - nem annyira, mint Marton Pali - szintén perfekcionista volt. Megkonstruált és megépített egy különleges mérőműszert (sok ilyent épített) - és amikor kész lett, nem merte bekapcsolni... Hátha valami nem jó, inkább szétszedte és előről kezdte. Szó szerint "meg kellett erőszakolni" és amikor kész lett, eltoltuk a műszere mellől és "nem értesz te ehhez, Tibi"-felkiáltással bekapcsoltuk a műszerét. Ami tökéletesen működött, mindig. Sose hibázott és ezt sose hitte el előre. Ő ilyen "balmenetes" volt...

Két másfajta csodabogárral kerekítem le a csokrot. Ha a többiek balmenetűek, de metrikusak voltak, akkor ők ketten balmenetűek is, meg Whitworth - menetűek is... Két különálló személyről van szó, Páli Józsefné Rózsikáról meg Linke Rudolf Rudi bácsiról.

Rózsika nem az eszével tűnt fel. Talán hat elemit végzett, de lehet, hogy csak négyet. Csöndes, határozott, megbízható, talpraesett, együttérző, a dolgok lényegét egyszerűen, de jól látó ember volt. Rudi bácsi is ilyen volt (nem együtt dolgoztak; talán nem is ismerték egymást) - ő műszerészként tevékenykedett az Izzóban. És a háború előtt meggyőződéses kommunista volt mind a kettő. Emiatt a munkásigazgató-időszakban mindkettőjüket (egymástól függetlenül) munkásigazgatónak nevezték ki. Ott tették a dolgukat becsülettel, nem fitogtatták hatalmukat és pláne nem éltek vissza vele. És aztán az idők múltával megkeresték feletteseiket (mindkettő külön-külön) és kifejtették, hogy a "ki kit győz le" időszak elmúlt, a munkáshatalom megszilárdult, az ő posztjukra olyan emberek kellenek, akik képzettek és felkészültek. Rudi bácsi felállt és visszajött a Félvezetőbe egyszerű műszerésznek, Rózsika meg betanított munkás, "mérőlány" lett, aki a kisérleti példányok paramétereit méri a fejlesztőmérnökök számára. Pedig csak egy kis helyezkedés, egy kis szájtépés, egy-két nyelvcsapás kellett volna, hol lehetnének már... De nem vitte rá őket a tisztesség. Visszaálltak a dolgozópadba. Rudi bácsi abszolút emberi és szakmai megbecsülést kiérdemlő, aranykezű műszerész lett; csendes, jószemű; de a múlttal sose kérkedő ember. Vele sokszor találkoztam, de sose dolgoztam közvetlenül együtt, ellenben Rózsika mellett nagyon szerettem ülni; ő mérte az általam vitt félvezető mintákat és én meg írogattam az általa diktált eredményeket. Kedves, csöndes, kicsit anyáskodó, nagyon szeretetre méltó kolléga volt; rengeteget beszélgettünk és nagyon élveztem józan meglátásait a Főosztály életéről. Mindketten "egyszerű fizikai dolgozóként" mentek nyugdíjba. Nagyon becsültem őket.

Lehetne még bővíteni a sort... Lényegében és kisebb-nagyobb mértékben, de az egész csapat csodabogár volt - a felsoroltak is a hátukon vitték a Főosztályt; névtelenül és nyomtalanul ugyan, de oroszlánrészük volt a Fejlesztés sikereiben. Én meg megtanultam tisztelni a csodabogarakat és a nagyeszűeket; és arra törekedtem, hogy mindig nálam sokkal okosabbakkal dolgozzam.

Büszke vagyok arra, hogy minden munkatársam, vezető-társam jobban értett a saját dolgához, mint én és ez így is volt rendjén - a vezetőnek nem is az a feladata, hogy a legokosabb legyen (akkor rossz társaságban van, rossz csapatot verbuvált magának) - az én feladatom az okosok összefogása és munkájuk-munkánk sikerre vitele volt. És itt talán mondhatom Horatiussal: "militavi non sine gloria". Nem harcoltam siker nélkül.