NDK történetek

Velem történt az NDK-ban, és ismerősnek fogják találni azok, akiknek módjuk volt azokban az időkben a keletnémet vendégszeretetet élvezni!

Ignácz Gyuri története (2020.december 20-i) a német határőrökkel idézett fel bennem néhány olyan történetet, amelyek velem is a korábbi "demokratikus" országban történtek meg - valamennyi hivatalos úton.

1) Teát kértünk reggelire

A Tungsram delegáció reggel a szálloda halljában várakozott a vendéglátók képviselőjének megérkezésére. Nagyon hideg volt, úgy gondoltuk, valamilyen meleg ital javítaná kedélyünket. Miután egyik kolléganőnk kérésére a pincér közölte, hogy teával nem tud szolgálni, valamennyien más italt kértünk.

Amikor a pincér megjelent a tálcájával, az imént csalódott Klári örömmel felkiáltott:

• Jaj de jó, mégis van tea?
• Nem! Ez kávé - volt a pincér válasza.
• NDK minőség - világos. Ez már az NDK-ban jártas kollégák reakciója volt.

2) Van foglalásunk?

Izzós csoportunk a tárgyalások végeztével betért (volna) egy étterembe, hogy valamilyen édességgel javítsuk szánk ízét.

Az ajtóban posztoló pincér megkérdezte tőlünk, hogy foglaltunk-e helyet. A világ (számunkra) legtermészetesebb módján válaszoltuk, hogy

Nem!

• Akkor sajnos nem jöhetnek be - válaszolt a pincér.
• Annyi foglalásuk van, hogy egy fél órára sincs 3 helyük? - kérdeztük.
• Csak az jöhet be, akinek van foglalt helye - volt a válasz.

Ott bóklásztunk még az étterem környékén vagy másfél órát - senki sem ment be ezalatt. Vendéglátóinktól tudtuk meg másnap, hogy ugyanígy kell előre helyet foglalni a fodrásznál vagy kozmetikusnál. Enélkül akkor sem fogadják az ügyfelet, ha órákig üres az üzlet. Ezt nevezték ők "tervgazdálkodásnak"

3) Bliccelés Berlinben 

Egy Izzós kollégámat kísértem volna egy ismerőséhez Berlinben, hogy átadjon egy otthonról hozott csomagot. Mint megtudtam, félvezetős munkatársam Moszkvában végezte az egyetemet és a "kiugrunk innen 10 percnyire" kifejezést nem egyformán értelmeztük. Úgy szedte a lépteit, hogy alig győztem azt követni, hogy a következő sarkon merre fordul. Le is maradtam - egyszer csak elvesztettem a szemem elől. (Pedig az én sétastílusomat gyakran azzal kritizálták ismerőseim, hogy "hova rohansz?"

Szóval ott álltam valahol Berlin külvárosában egyedül - és vissza szerettem volna jutni a belvárosi szállodába.

Egy járókelőtől érdeklődtem a helyi közlekedési lehetőségekről és eligazított arról, hogy merre van az S-Bahn (városi gyorsvasút) legközelebbi megállója.

A megállóban nem ismertem ki magam a fizetendő tarifatáblán, ezért inkább a jegypénztárhoz mentem és kértem egy jegyet a Friedrichstrasse állomásig.

A vonaton hirtelen támadt mozgolódásra figyeltem fel. Egy fiatalokból álló csoport sodródott egyre közelebb felém - elhúzódva a közeledő jegyellenőr elől.

• Milyen jó, hogy nem a tarifatábla alapján vettem jegyet, hanem személyesen kértem - gondoltam.

Az ellenőr pillanatok alatt felmérte a bliccelők körét, majd hozzám fordult. Átadtam a jegyem és - meglepődtem:

• Nem érvényes - mondta.
• De a pénztárban vettem, mert nem ismertem ki magam a táblázaton. Én külföldi vagyok!
• Minden külföldi ezzel jön! Maguk sem csalhatnak! Azt hiszik, mindent megengedhetnek maguknak? Bejön velem a többi bliccelővel az állomáson az irodába és ott megfizeti a büntetést! - ez volt a verdikt.

Tényleg megijedtem. Elképzeltem, hogy otthon ennek milyen következményei lesznek. Nem engednek többé külföldre, büntetett előéletű leszek, talán az útlevelemet is elveszik.

A következő megállóban a "tettestársakkal" együtt követtük az ellenőrt a peronon levő irodába. Udvariasan előreengedtem a hazai "pályát" élvező srácokat és figyeltem. Észrevettem, hogy kb, 30 másodpercig áll egy vonat az állomáson, Ezért kb. 28 másodperc után úgy döntöttem, hogy visszaszállok, hiszen érvényes jegyem volt.

Így követtem el életem "nemzetközi bűncselekményét". A történet legnagyobb elismerését pár év múlva a fiamtól kaptam:

• Apu! Nem hittem volna, hogy te ilyen vagány vagy!

Ezért megérte!

4) Nyomásreduktor

Egyik berlini utunk alkalmával a vendéglátó NARVA cég munkatársa azzal bízott meg, hogy hozzunk magunkkal egy nyomásreduktort, amit ő a Budapesti Fényforrásgyár egyik vezetőjének ígért meg.

Nem tiltakoztunk, természetesen vállaljuk a feladatot. Akkor még nem voltak jellemzőek a terrorcselekmények, eszünkbe sem jutott, hogy milyen problémákkal kerülhetünk szembe a reptéri ellenőrzésnél.

A "készülék" becsomagolt állapotban volt, bár nem eredeti gyári csomagolásban. Nagy vallatás kezdődött. Megzavarta az ellenőrzést a nyomás, meg azt atmoszféra kifejezés.

Mennyi az értéke?

Ki fizeti?

Hogy fizeti?

Mire kell?

Kinek visszük?

Ki küldte?

A kínvallatás úgy elhúzódott, hogy gépünket már miattunk várakoztatták. Telefonok sorát bonyolították le, végül megszületett a döntés:

• Vigyék! Ha majd történik valami, úgyis meghalljuk!