Nem hiszi aki nem tapasztalta

Legelőször 1964-ben utaztam hivatalos kiküldöttként a "Nagyföldre". Akkor - és az utána következő ötvenhét alkalommal - lehetőségem volt közelről "élvezni" az ottani viszonyokat. Most, hogy több évtized múltával felidézem az akkori történéseket, én is hitetlenkedve gondolok arra: Tényleg megtörténtek - és így - ezek az esetek?

Bizony megtörténtek!

O O O O O

Körösi Péterrel négy "méretes" faláda társaságában érkeztünk a moszkvai Seremetyevó repülőtérre. Minden ládát úgy megpakoltak alkatrészekkel, szerszámokkal, meg a rokonok által küldött "hazai finomságokkal", hogy kettőnknek kellett nekifeszülni, ha egyet meg akartunk mozdítani. A Szállítmányozás praktikus dolgozói, úgy gondolták, ha úgyis Szalavátba megyünk, egyszerűbb, gyorsabb és a célba érésre is nagyobb az esély, ha magunkkal visszük a "ládikókat", mintha csomagként feladnák. (Ugyanis moszkvai átszállással Ufáig repülővel, onnan pedig busszal - esetleg vonattal - lehetett a baskir kisvárosba eljutni.)

Seremetyevóra való megérkezésig - a vámolást is beleértve - minden simán ment. Akkor jelentkeztek a gondok, amikor kiderült, hogy Ufába nem innen, hanem a Domogyedovo repülőtérről indul a gépünk. Péter - az orosz viszonyok kiváló ismerője - szerzett egy targoncást, aki hajlandó volt, a szokásos csomagoknál lényegesen nagyobb és súlyosabb "pakkunkat" masinájára felrakni és kifuvarozni a bejárat elé. Ott viszont szembesültünk azzal a ténnyel - amit korábban sejtettünk - hogy a taxik mérete nem teszi lehetővé az azokkal való továbbutazást. Itt nem segített sem a pénz sem a pálinka. A jóindulat megvolt, de a méretbeli különbséget - bár nagyon igyekeztek - nem tudták legyőzni.

Péter úgy döntött, hogy ne ácsorogjunk a főbejáratnál, ezért mintegy 200 méterrel távolabb vezényelte a targoncást. Mivel "fixáras" akcióról volt szó, gyorsan vissza tudta verni a derék fuvaros plusz igényét, de megjegyezte, ha türelmesen vár, amíg szerez ládáink szállítására alkalmas eszközt és akkor még egy kicsit segít is a rakodásnál, megkapja a kézitáskámban lapuló két üveg barackpálinkát. Az csak természetes, hogy kettesben vártuk Péter visszatértét.

Nem kellett sokat várni. Rövid időn belül jött, de sajnos gyalog és egyedül. Éppen kérdezni akartam, hogy most mi lesz, amikor fékezett előttünk egy katonai busz.

• Gyorsan! Gyorsan! Pakoljunk! Nem egy napra béreltem ki a járgányt. Sürgetett Péter.

A szovjet hadsereg gépkocsivezetője és a targoncás segítségével, pillanatok alatt fent volt a négy láda, meg a mi személyes poggyászunk az ülések között. Rendeztem a pálinkás bizniszt és máris indulhattunk Domogyedovo felé.

• Ha jól látom ez egy katonai busz. Honnan szerezted?
• Gondolhatod, hogy nem értünk jött. Egy óra múlva érkeznek meg akikért kiküldték.
• Addigra biztos nem ér vissza.
• Az már az ő dolga. Lehet, hogy lecsukják, de valószínűbb, lerendezi a dolgot a parancsnokával abból a 80 rubelből, amit tőlem kapott.

O O O O O

Moszkvai kirendeltségünk munkatársai - általában - csak akkor és azokkal a kiküldöttekkel "foglalkoztak", akiktől valami nagy szívességet akartak kérni. (Természetesen a Nagyfőnökség kivétel volt.) Egyik alkalommal én is ebbe a "kiemelt státuszba" kerültem. A sok figyelmességet érzékelve, már vártam, mivel hozakodnak elő.

Hazautazásom reggelén kiderült, mi az, amit tőlem kérnek. Azt nem részletezték, hogy miért ezt a megoldást választották, de nekem kell 9600 rubelt bankjegyekben, Budapestre a Tungsramba elvinnem. Ez az összeg, abban az időben, a Szovjetunióban és Magyarországon egyaránt jelentős értéket képviselt. (Egy rubel akkor 17 forintot ért). Nem túlzott lelkesedéssel, de elvállaltam a pénzes postás szerepét, mert láttam, hogy a szükséges kísérő okmányok rendben voltak. A vámosokhoz érve, szabályosan kitöltöttem az erre rendszeresített kiviteli nyilatkozatott. Amikor átadtam a vámosnak, az meredt szemmel nézett rám és rábökött az összegre:

• Sto eto ???.

Kezdtem a kézitáskámból előhalászni a tetemes rubel köteget, de a "szerv" egyik kezével lefogta a kezem és idegesen súgta:

• Rubel nyet. Rubel nyet.

A másik kezével pedig heves tiltakozó mozdulatokkal nyomatékosította, hogy hagyjam békén a rubeleket. Majd adott egy üres kiviteli nyilatkozatot, hogy azt töltsem ki "javaslatának" megfelelően, közben mint egy papagáj hajtogatta:

• Rubel nyet, rubel nyet.

Ekkora összeg határon való átvitele - ha szabályosan le volt "papírozva" - megengedett volt. Azt hiszem, a szovjet gazdaság és határ "őrzője" - ezzel a tettével - a ráváró "bonyolult" adminisztrációs munkát kívánta megúszni.

O O O O O

Ha rajtam múlt volna, a szovjet idők legjobb szállodája címmel a Belgrádot tüntetik ki. Körösi Péternek volt velük valamilyen kapcsolata és ha vele utaztam, mindig ott szálltunk meg. Csodálatos volt a "távolból" Moszkvába visszaérkezve, európai szintű étteremben, szoljánkát kanalazni és meleg vizes zuhanyozás után, meleg szobában, normális ágyban aludni.

Egyik alkalommal, valamilyen műszaki probléma miatt - pár óra hosszat - nem üzemelt a konyhájuk. Javasolták, ha nem tudunk várni, a szállodától nem messze lévő, újonnan nyílt talponállóban együnk valamit. Nevetve hozzátették, "remélik", most nyitva van.

Kérdésünkre elmesélték, miért "remélik".

A talponálló önkiszolgáló rendszerben működött. Belépéskor 1 rubelért kapott a kuncsaft kanalat, villát és kést. Távozáskor, amikor leadták az evőeszközöket, visszakapták az 1 rubelt. Azzal számolt a vezetés, hogy idővel bizonyos csökkenés fog jelentkezni a kanál, a villa és kés állományban, de azzal nem - amit döbbenten tapasztaltak - hogy csökkenés helyett növekedni fog a darabszám! Először nem értették ezt a "csodát", azonban rövid időn belül rájöttek, hogy a kedves vevők miért nem viszik, hanem hozzák az evőeszközöket.

Az étterem beindításakor, az önkiszolgáláshoz szükséges felszereléseket a GUM áruházból szerezték be. Mivel ott - a díszdobozokat leszámolva - csak egyféle evőeszköz volt forgalomban, ugyan azt kapta, aki kanalat, villát és kést akart vásárolni, mint amit az önkiszolgáló étteremben használtak. A bökkenő az volt, hogy a GUM, a három darabért, 80 kopejkát kért! Az élelmesebb moszkvaiak kihasználva ezt az "árrést", az áruházban "vásároltak" és az étteremben "leadtak".

A hivatalos megnyitás után egy hónappal, több napig zárva volt a talponálló, amíg sikerült egy másik típusra lecserélni, a szemfüleseknek - alkalmanként - 20 kopejka nyereséget hozó készletet.

O O O O O

A chemo-rezistens üvegcső húzó sor átadása - mint általában minden telepítés - elhúzódott. A szovjeteknél az volt a "szokás", hogy minden jogos és jogtalan kérést - külön-külön - időben jól elhúzva adtak elő. Ezzel elérték, - egyrészt - hogy hosszú ideig a Tungsram szakembereinek kellett dolgozni az átadásra váró berendezéseken, másrészt a "türelmetlen" átadók - a szovjeteknél hiánycikknek számító - tartalék alkatrészek és szerszámok "ajándékozásával" próbálták az időt lerövidíteni, ezek pedig nagyon jól jöttek a gyáriaknak.

A prototípus sor folyamatosan dolgozott, nagyjából minden rendben volt. A csőhúzó szakadatlanul húzta a "pipáról" az üveget, a termék megfelelt az előírásoknak, de ennek ellenére mindig előjöttek valamilyen kifogással.

Az egyik este, legalább is a nagy szakálla miatt öregnek látszó szaki, felügyelte - az oroszok részéről - a sort. Nagy bólogatások közben megjegyezte:

• Tudják, hogy ezt a sort nagyon nehezen fogják átadni?
• De maga is látja, hogy folyamatosan és jól dolgozik.
• A munkások nem szeretik. Nem szívesen dolgoznak rajta. Mindig jelentenek a főnökségnek valamilyen problémát.
• De mi a gondjuk?
• Láttak már olyan gépet, amelyet nem kell rendszeresen karbantartani. Nem kell időnként letisztítani. Nem kell alkohollal lemosni.
• De ez melegüzem! Itt az alkohol használata veszélyes.
• Nem kell félni. Ügyesek az emberek. Megoldják!

Ez volt az oka a mindig felbukkanó problémáknak? (!)

A karbantartási utasítás a következő szöveggel egészült ki: "Különös figyelemmel azokra a kivételt képező alkatrészekre, amelyek felületi hőmérséklete meghaladja a 25 C fokot, a kritikus helyeket alkohollal hetente le kell mosni. Anyag igény: 1 liter. 96%-os alkohol/hét."

Tudom, hogy hihetetlen, de még azon a héten utazott haza a csapat.