Moszkvai évek 1.

Ropogott a hó a talpunk alatt, amikor álmosan és a vonatfülkében felhevülten botorkált kifelé kis családom a moszkvai Kijevi pályaudvar csarnokának boltíve alól 1989. januárjában. Tartós kiküldetésbe érkeztünk a Tungsram cég moszkvai irodájába. Mint később kiderült, 10 évig éltünk és dolgoztunk Moszkvában. '96-ig Tungsram és GE zászló alatt, később saját magunk kiküldöttjeiként.

Anatolij Georgijevics, az iroda sofőrje várt bennünket - a feleségemet, 6 éves lányomat és engem. Kora reggel volt, még sötét és hideg. Süvített a szél, a sálainkat a szájunk elé kellett kanyarítani a jéghideg levegőtől védendő, és sűrűn törölgetni a bepárásodott szemüvegeinket. Hordár tolta előttünk zötyögő kocsiján a bőröndöket, s rakta be a kirendeltség mikrobuszába. A bérelt lakás – mint az orosz házak többsége - pazarlóan túlfűtött volt. Talán a kinti hideg kompenzálására. Ezért is volt az ablakok része a "fortocska", egy kisebb ablak a nagyban, annak felső részében, amellyel hideg, friss levegőt lehetett beáramoltatni. Nem tudtuk akkor, mi vár ránk, milyen helyet foglalunk el ennek az országnyi városnak a struktúrájában, hogyan fognak fogadni, ránk tekinteni a lakói, akik azon a kora reggelen bizonyára épp sóhajtva fordultak a másik oldalukra.

Anatolij Georgijevicset magyarosan szimplán Anatolijnak hívtuk, bár kora és cégnél töltött évei alapján megérdemelte a tiszteletet. Sok volt tungsramos emlékezhet rá. Ő várta a vidékre igyekvő és az onnan érkező delegációkat a pályaudvarokon és repülőtereken, s szállította a MALÉV járathoz Seremetyevóra. Csak a nagyfőnököknek járt ki az iroda magyar munkatársai általi személyes fogadás és kikísérés. Anatolij Georgijevics ismert néhány magyar szót, frázist, amelyekkel elboldogult munkája során. Szeretett a Tungsramnál dolgozni. Többször járt Budapesten, jó emlékek fűzték városunkhoz, budapesti utazásai során a tungsramosok igyekeztek kivételes szívélyességgel fogadni.

Számtalan történetet mesélt budapesti kellemes kalandjairól ez a nem túl magas, zömök, energikus ember. Meg volt a magához való esze, nem kereste a szavakat, ha meg kellett valakinek válaszolni. Volt humora. Talán ennek is köszönhető, hogy sofőrként fiatalon ő volt a szovjet külügyminisztérium párttitkára, s mint ilyennek, vezető diplomaták igyekeztek a kedvébe járni. A lakás kiutalásokon, tartós kiküldetések jóváhagyó dokumentumain ott kellett, hogy virítson az ő aláírása is. Belvárosi lakásban lakott a külügy felhőkarcolójának közelében. Lám, lám - magyarázták a külügyben a külföldieknek – igy működik a szovjet munkáshatalom.

A nagykövetségekhez és a kereskedelmi képviseletekhez a diplomata ellátó közvetítette a dolgozókat, amely tudvalevőleg a KGB egyik alintézménye volt. Anatolij Georgijevicsnek is nyilván be kellett számolnia arról, amit nálunk, a képviseletünkön látott, tapasztalt. Én nem tudok olyasmiről, hogy bármilyen kellemetlenséget okozott volna bárkinek, pedig szabadon beszéltünk előtte, ismerte dolgainkat. Amikor megjelent a GE, s nekünk össze kellett bútoroznunk a többi GE képviselettel, egy másik közös irodaházba költözni, bizonyos ideig ott is övé lett a mindenes sofőr szerepe, amíg fizikailag és szellemileg ki nem öregedett. Ezután otthon fejtette a keresztrejtvényt, amíg el nem vitte egy bélcsavarodás.

Amúgy a Szovjetunióban többnyire kedvelték a magyarokat. Hallottak beszámolókat a kádári szocializmus - hozzájuk képest - kedvező arcáról úgy a gazdaságban, mint a kultúrában. Ez a viszonylagos szabadság megmutatkozott a magyarok viselkedésében is, mivel nekünk bizonyos mértékig voltak jogaink és lehetőségeink. Más volt természetesen a felsőbb kasztok – politikusok, erőszakszervezetiek - viszonya Magyarországhoz, a provinciájukhoz. A hatalom és erő pozíciójából tárgyaltak velünk, ellenőrzésük alatt tartottak bennünket, ha kellett, dorgáltak és fegyelmeztek. Mi, szerény számú magyarok egy kis, de a lehetőségeken belül a maga útját járó nép voltunk ebben hatalmas birodalomban.

A Magyar Kereskedelmi Kirendeltség, ahol dolgoztam az elkövetkező években – bizonyára sokan emlékeznek rá – Moszkva egyik legszebb helyén – az egyik belvárosi metróállomás mellett egy dombon helyezkedett el. Jelentős és méltó helye volt a magyar-szovjet kapcsolatok működtetésének. Állam volt az államban: gépkocsi parkolóval és szervízzel a pincében, hatalmas hűtőkamrákkal, konyhával, étteremmel és büfékkel, szállodával.

Sokat ért mindez akkoriban ott, ahol mindenből hiány volt. A szovjetrendszer sohasem tudta megfelelő mennyiségű és minőségű áruval ellátni az országát. Ezt kompenzálandó a média folyamatosan a rothadó Nyugat válságáról beszélt, meg a szovjetek békevágyáról. A béke fenntartása persze nagy áldozatokat követelt a szovjet lakosságtól, viszont erkölcsi fölényt jelentett a "spekuláns" "kizsákmányoló" "rothadó" Nyugattal szemben.

Másik propaganda fogás volt az ígérgetés: a munkásakadémiát nehezen elvégző Hruscsov főtitkár például az 1960.10.31-én kijelentette, hogy 1980-ra a Szovjetunió eléri a kommunizmust! Nagy volt a boldogság. Ezzel az ígérettel igyekeztek befogni a nyafogók száját: csak egy kis erőfeszítés elvtársak, még egy kis önfeláldozás, s ragyogó idők várnak ránk! Ha nem sikerül a dolog esetleg – gondolhatta - majd a hidegháborúra, vagyis a Nyugatra kenjük. De erre sem volt szükség - ki emlékezett a fantaszta ígéretre már 1970-ben, de főleg 1980-ban? Hruscsov néhány évig még sütkérezett szélhámos jóslata fényében, majd 1964-ben saját beosztottjai csapták el az örökmozgó szájhőst. Nemhogy nem közeledett a szovjet birodalom a meseszerűen elképzelt kommunizmushoz, de a mindenkit leüvöltő Hruscsov gazdasági reformjai látványosan becsődöltek. Az ideológia nem működött. A Szovjetunió végül belebukott a folytonos, kizsigerelő áruhiányba. Nem lehet mindig mindent kimagyarázni. A hűtőszekrény és televízió vitáját – a szemem láttára – a hangosan búgó, kompresszora megállásakor megremegő szovjet hűtőszekrény nyerte.

Belülről olyan volt a kirendeltség épülete, mint egy országos főhivatal: halk beszéd, süppedő szőnyegek, jól öltözött titkárnők. Legalábbis ami az első három emeletet illette. Ott dolgoztak a minisztériumi kiküldöttek, a főtanácsos, a tanácsosok. A negyedik és ötödik emeleten dolgoztunk mi, a vállalati kiküldöttek. Piciny irodák, hangos telefonálás, zsúfoltság. Egy darab Magyarország volt a kirendeltség a nagy szovjet tengerben, a mienk, ahol otthon voltunk, nem vendégségben. Ma már egy orosz minisztérium használja a nagy épületet: méltatlan körülmények közt kótyavetyélte el a magyar állam és annak hivatalnokai. A Moszkvai Magyar Kereskedelmi Kirendeltségnek szerintem a rendszerváltás után is lehetett volna jelentős szerepe az orosz-magyar kereskedelemben, ha hozzáértő emberek veszik a szárnyuk alá. Sajnos, amikor kellett volna, nem voltak ilyenek.

Egy ideig beosztott voltam a Tungsram irodán, később irodavezető, majd a GE érában újból beosztott. A főnököm Budapesten sokáig Kőrösi Péter volt, akit emberi minősége tett rendkívül eredményessé és kedveltté. Szerette az embereket, jóindulattal közeledett mindenkihez. A Szovjetunióban nőtt fel, onnan települt haza. A kereskedelem nagyrészt a bizalomról szól. Őbenne megbíztak úgy a szovjetek, mint a magyarok. Nagyon sokat köszönhetett neki a Tungsram, főleg a szocialista időkben.

Érkezésemkor a közvetlen főnököm az irodán Rózsa Imre volt, egy kereskedő zseni. Határtalan zsenitudata azonban szerénytelenné, öntörvényűvé és önteltté tette. A kilencvenes évek elejének zavarosa kikerülhetetlen volt mindenki számára, ő azonban feledve mindent és mindenkit, hatalmas csapásokkal nyakig belegázolt. Hazatérvén emiatt súlyos problémái keletkeztek. Valahányad rendű kamarai szakiként végezte, ahelyett, hogy az egyik vezető üzletemberévé vált volna az országnak. Nemrég - állítólag balesetben - meghalt.

Ami engem illet – visszatekintve - csetlő-botló fiúként kezdtem Moszkvában, aki igyekezett megállni a helyét. Tapasztalatlanságomat próbáltam erőbedobással, aktivitással ellensúlyozni. Bejártam a nagy országot keresztül - kasul, igyekeztem beintegrálódni a helyi világítástechnikai iparba, mint annak ismert és megbízható szereplője. Sikerült. Nagy kaland volt, amely, ha nincs a 2022-ben kitörő háború, máig tartana.

Voltak a Kirendeltségen olyanok is, akik igyekeztek racionálisan abszolválni a moszkvai kiküldetést: megfelelni az elvárásoknak, csavaros eszű találékonysággal utasítva vissza az esetleges kritikát, megkerülve, másra tolva a felelősséget, intrikusan helyezkedni úgy, hogy valahogyan a napos oldalon sütkérezhessenek a lehető legkisebb erőbedobással.

Ilyen volt a minisztériumi kereskedelmi titkárok többsége. A szocializmus bukásában szerintem – sok más mellett - nagy szerepe volt ennek a rétegnek: a nagy népi hajó gépházában melóztak a kulimunkások, a kapitányi hídon a homlokukat törölgették a vezetők a felelősség súlyától, középen meg sokan ilyen-olyan címen mímelték a munkát, lényegében ballasztként hátráltatva az előrehaladást. Jellemző volt rájuk a rendszerhűség, mint támasz.

Megváltozott mindez a rendszerváltáskor. Eltűnt az un. "kontingenslista", amelyekben felső szinten egyeztették, mit fognak szállítani az egyes szocialista országok egymásnak, s amelyek végrehajtását felügyelték a Moszkvában dolgozó magyar állami kereskedelmi tanácsosok. A végrehajtók pedig mi voltunk, a vállalatok. A szocializmus köddé válásakor kiesett az árutermelők és vásárlók közül a "tudományos" szocializmus kreálta görbe tükör, aminek érdekében annyi embert tettek el valaha láb alól, nyomorítottak meg a boldog jövő nevében, aminek teóriáját bifláztatták mindenkivel unos-untalan. Eltűnt és elfelejtettük ezt az egész szocialista-kommunista "újnyelven" hirdetett szóáradatot, mint egy rossz álmot. Van, ahol máig nem keveredtek ki belőle. Lásd Kuba meg Észak-Korea.

Súlyos vizsgát jelentettek a változások a magyar áruk számára is: nem élvezhettük tovább a kényelmes szocialista kereskedelem biztonságát és kiszámíthatóságát, amit az egymásra utaltság teremtett. Hirtelen megjelent konkurensként az egész világ. Bizony el kellett búcsúznunk sok illúziótól a magyar termékeket illetően. Kirajzottak a világ minden sarkába a fiatal orosz vállalkozók, akik importáltak minden jót, amit a világ ajánlani tudott. A magyar borokat például, amelyeket addig nagyüzemi körülmények között gyártottak a Szovjetunió számára, kiváltották a kaliforniai, chilei, ausztrál borok, nem beszélve az olasz és francia borokról. A magyar konzerveket hamarosan behelyettesítették az orosz vállalkozók saját gyártású konzervekkel, megtanulva a technológiát, sokszor magyar konzervipari szakembereket alkalmazva. A kapitalizmus gyorsan és hatékonyan megoldotta azokat a problémákat, amelyeket évtizedekig nem sikerült a szovjet csinovnyikok tízezreinek.

Világítástechnikai gépgyártóként megjelent Dél-Korea, Tajvan. Mi Moszkvában az akkori budapesti vezetés elvárásai alapján lámpát kezdtünk el forgalmazni gépek helyett. Ebben előnyt jelentett a többi gyártóval szemben a jelenlétünk és a GE márka. A szocialista árunak nem volt arrafelé jó híre, a vásárlók jól emlékeztek arra, mire volt képes saját szocialista iparuk. Mindenki kiváló minőséget akart a pénzéért. Azt, hogy egy volt szocialista vállalat képes kiválót gyártani, az oroszok nem akarták elhinni.

Ebben a helyzetben az állami kereskedelmi tanácsosokra már természetesen semmi szükség sem volt, annál inkább a kirendeltség épületére! Én, később, amikor már saját zászló alatt hajóztam, félévenként kiutaztam a még meglévő Képviseletre, foglaltam szobát a szállodájában, béreltem tárgyalót. Oda szerveztem a tárgyalásaimat, amire a vidéki partnereim felutaztak hozzám Moszkvába. A Kirendeltség teljes struktúrája rendelkezésemre állt: a büféből rendeltem a tárgyalóba kávét és üdítőt, meghívhattam ebédre a tárgyalópartneremet a kirendeltség éttermébe. Ezáltal a hátam mögött érezhettem az anyaországot. Ez volt az a segítség, amire egy magyar kereskedőnek akkor ott szüksége volt. Később elindult a központi akarat hajtotta "keleti nyitás". Vadonatúj "nemzeti" kereskedőház nyílt, amely induláskor milliárdos nagyságrendben tapsolt el pénzt bérre, irodaberendezésre, gépkocsira. Későbbi sorsát az olvasó fantáziájára bízom. 

  Folytatása következik!...