A repülés gyors, de néha "körülményes"

Ha Japánba utaztunk, vagy valamelyik "nyugati" nagy repülőtérről az alaszkai Anchorage-en át repültünk, vagy moszkvai átszállással, tettük meg Tokióig az utat. Ugyanez volt az útvonal a visszaúton. Mindkét útnak megvolt az előnye. A moszkvai út lényegesen rövidebb volt, viszont ha az Északi-sarkon repültünk át, a "körülmények" összehasonlíthatatlanul jobbak voltak.

Egyik alkalommal - hogy hamar hazaérjünk - Rimay Bélával és Dr. Antal Kálmánnal, a moszkvai utat választottuk. Reggel indultunk Tokióból és tíz órás repülés után már Sheremetyevon landoltunk. Két óra múlva indult a gép - amelyre jegyünk szólt - így nem volt gond a csatlakozással. Az utasfelvételnél tudtuk meg, hogy a négyhajtóműves IL-62 Afrikába repül, de közben leszáll Budapesten.

Szépen és simán repült a hatalmas óriás. Félig sem telt meg, így nem volt akadálya, hogy ide oda sétáljunk és hol itt üljünk le, hol ott. Nagyon élveztük az utat, de valahogy hosszúnak tűnt. Már több mint három órát repültünk, éjfél elmúlt és Ferihegy sehol. Végre elkezdtünk süllyedni és tökéletes leszállást produkált a személyzet. Az ablakokon kinézve, először semmit sem láttunk, valahogy nagyon sötét volt. Egyszer csak a sötétből előbukkant, a hatalmas cirill betűs felírat: SZÓFIA.

Ahogy ki lehetet kapcsolni az öveket, Kálmán azonnal rohant a pilótafülkéhez, hogy megtudja, hogyan kerültünk ide. Megtudta. Az utas listából úgy látták nincs leszálló Budapesten és engedélyt kértek, hogy leszállás nélkül repüljenek Szófiáig, így kevesebb kerozint fogyasztanak és legalább több idő jut a tankolásra.

-Engedélyezték!

-A legegyszerűbb - mondta a kapitány - ha velük megyünk Bamakóba.

Szép út lett volna, de a sok adminisztrációs probléma miatt, szerintünk megvalósíthatatlan. Kálmán megköszönte a szíves invitálást, de közölte mi itt szeretnénk kiszállni. A kapitány megvonta a vállát, részéről nincs akadálya, de Szófia csak tankolás és a posta leadása miatt van beiktatva (Az IL-62 zabálta az üzemanyagot) így nincs betervezve csomagok kirakása a gépből.

• Hogyan fogunk a csomagjainkhoz hozzájutni?

Egyik stewardess állt elő egy életrevaló ötlettel. Úgyis kinyitják a raktér ajtaját, mert kiveszik a postát, ha vállalkozunk rá, ezen az úton hozzájuthatunk a bőröndjeinkhez. A mindig mindenre kész Kálmán természetesen vállalkozott rá. Az elsőtiszttel kiszálltak, egy bolgár reptéri alkalmazott már odatolt egy lépcsőt a raktér ajtajához, hogy kivegye a postazsákokat. Közben Bélával mi is fogtuk a cuccokat, leszálltunk és nézőként követtük az eseményeket. Az elsőtiszt kinyitotta a raktér ajtaját és mindhárman eltűntek a gép gyomrában.

Elsőként Kálmán jelent meg:

• Gyertek! Megtaláltuk. Egy hálóval van letakarva. Rá van írva: Budapest. Ha ide jöttök, leadogatom.

A csomagokhoz hozzájutottunk, de hogyan tovább?

Kálmán visszament a kapitányhoz, aki közben felvette a kapcsolatot "Budapesttel" és megegyeztek, hogy a reggel érkező MALEV géppel hazautazhatunk. A csomagok átvételét ledokumentálták és mehettünk oda ahova akarunk.

Mi Ferihegyre akartunk, de az még odébb volt. A szófiai határőrizetnél az útlevélvizsgálat csak akkor működik, ha járat érkezik vagy indul. Ezen az éjjelen, ilyen a menetrendben nem szerepelt, tehát Bulgária határa előttünk zárva volt. A "senki" földjén, töltöttük az első gép érkezéséig hátralévő pár órát. Szerencsénkre volt ülőalkalmatosság, nem kellett ácsorogni és egy kicsit pihenhettünk. Azután megjött az első járat és attól kezdve olajozottan ment minden. Beléptünk Bulgáriába. Nemsokára megjelent a MALEV szófiai képviselője. (Budapestről már értesítették a három világjáróról.) A kedves fiatalember egy bőséges reggelit prezentált számunkra és amikor a várva várt "budapesti" gép megérkezett, segédkezett a csomagok feladásánál és egészen addig velünk volt, míg be nem szálltunk a gépbe. A TU-134 végre elvitt szép hazánkba. Egy nappal később, de végre hazai földön voltunk.

Mivel telefonálásra nem volt lehetőségünk, a többiek hozzátartozói, egy frászba voltak, én viszont "áldottam" az eszem, hogy - az eredetinél - egy nappal későbbre jeleztem az érkezésem.

                                                                         O O O O O

A CKD-vel való együttműködés során, a japánok nem tudtak zöldágra vergődni az általunk kifejlesztett - a fénycső berobbanásakor a vákuumrendszert megvédő - szeleppel és mivel más gondjaik is voltak, kérték, sürgősen utazzunk ki Nagoyába.

Dr. Antal Kálmánnal, Rimay Bélával hármasban vágtunk neki az útnak. A program szerint, először Amszterdamba repültünk volna, onnan pedig az északi póluson át Tokióba. Vasárnap volt és e napon, a gép - menetrend szerint - megszakította az útját Prágában. Jelezték, hogy ott sűrű köd van és a gépünk jelentős késéssel fog indulni, ezért a beszállást sem kezdték el.

Egy darabig nyugodtan vártunk, de mikor már akkora volt a csúszás, hogy esélyünk volt a csatlakozás lekésésére, elkezdtünk fűhöz-fához szaladgálni. Többen megnyugtattak, ne rohangáljunk, nincs annál jobb a világon, mint lekésni a csatlakozást. (Csak kedden ment a következő gép.) Két napig a KLM vendégének lenni - magam is tapasztaltam más út alkalmával - a hetedik mennyország. Öt csillagos hotel, teljes ellátás, Mercedesszel városnézés!

Azonban nem akartunk a japánok által finanszírozott útból kéjutazást csinálni, inkább azután érdeklődtünk, mit lehet ilyen esetben tenni.

Nagy forgalmú reptérre kell kijutni és ott elcsípni egy gépet, amelyik Tokióba megy, volt az ésszerű tanács. Egyúttal azt is közölték, hogy a frankfurti járat tíz perce elment, a zürichi, most van indulóban.

Nem tudom - a Kálmán - hogy intézte el, de egy kis furgonnal kivittek a már indulásra váró géphez. A csomagokat magunkkal vittük a fedélzetre.

És irány Zürich!

Ott, a Kálmán - aki imádott szervezni - megkereste a GABRIEL-t (Az összes repülőjáratot nyilvántartó rendszert.) és megérdeklődte, mikor indul leghamarabb gép Tokióba?

- 15 óra 23, volt a válasz.

- Van három szabad hely?

Volt és kevesebb mint két óra múlva nekivágtunk a "nagy déli" földkerülésnek.

Athén, Kuvait, Dubai, Bombay, Manila, Hongkong, Tokió!

Közel 20 órát voltunk a levegőben! A közbeeső repülőtereken, üzletek nézegetésével, illetve kényelmes fotelekben üldögélve, töltöttük el az egy - másfélórás "pihenőket". Átrepültünk a vasárnap - hétfő vonalon. Elmúlt vasárnap, elmúlt hétfő! Mire megérkeztünk, Tokióban már kedd volt. Természetesen nem várt senki.

Mivel nem először utaztunk Nagoyába, nem volt gond a Japánon belüli utazással és kedden a déli órákban betoppantunk CKD-s partnereinkhez. Úgy néztek ránk, mint ha a semmiből előbukkanó kísértetek lennénk.

Már értesítették a Tungsramot, hogy "eltűntünk". Az otthoniak azt fontolgatták, hogy értesítik a Belügyet.

A japánok mentalitására jellemző, kinyomozták, hogy rossz idő volt Prágában és lekéstük volna a csatlakozást, ezért biztos elindultunk Frankfurtba, vagy Zürichbe.

- Helyesen gondolták. Zürichbe mentünk.

- De akkor miért nem jöttünk? A tokiói irodájuk egyik munkatársa, várt a reptéren.

- Mi ahogy kiértünk Zürichbe az első géppel jöttünk. Csak hát azzal megkerültük a fél világot.

- Miért nem Moszkván keresztüli utat választották? 15 óra 30 - kor indult egy gép Moszkván keresztül, egyenesen Tokióba. 12 óra alatt itt lehettek volna !

Ja?!!  Kálmánka és mindenki!

A tanulság: Nem azt kell kérdezni, hogy melyik gép INDUL legelőbb Tokióba, hanem, hogy melyik ÉRKEZIK oda leghamarabb.

E baki következtében egy szép, sima - igaz egy kicsit hosszú - felejthetetlen repülőútban volt részünk, plusz láttunk hat csodálatos repülőteret!