Ó Miszter Alkohol

Sokféle munkahelyi ártalomról hallottunk. Engem egy viszonylag gyengébb válfaja talált meg, amit sokan nem is élnek meg ártalomnak.

Azt kellett észlelnem, miközben a vállalat érdekében részt veszek számtalan protokolláris vendéglátásban, ezek elképzelhetetlenek a számomra is kötelező alkoholfogyasztás nélkül. A külföldi vacsoravendégeknek minden esetben ajánlgatni kellett a finom magyar borokat, illetve bővebb büdzsé esetében a rövideket is. Külföldön sem volt könnyebb a hárítás, de szerencsére ritkán vitték túlzásba.

A pucér valóság közben az volt, hogy az alkohol és én nagyon távol álltunk egymástól - s minél keményebb italokról volt szó, ez a távolság csak nőtt.

Nem akarok ezzel felvágni, végül is nem voltam absztinens, csak valódi igényt alkoholra nagyon ritkán és csak szerény mennyiségre éreztem (főleg a nyári melegben egy kis sörre).

Már pályám elején szembesültem ezzel a kihívással, de akkor még könnyebb volt megoldást találni. A cégnél érvényes protokoll szerint igazgatói részvétellel folyó tárgyalásokat röviditallal volt szokás kezdeni. A nyugatról érkező fiókigazgatókat a hatvanas években legalább a kereskedelmi igazgató fogadta, ha nem is vett részt a tárgyalások egész menetében. Érkezett a rövidital előírás szerint.

Egészségére, zum Wohl, prosit, skol, á votre santé - vagy ami oda illett, fel a poharat és férfiasan lehajtani. Hágenburg Sándor akkoriban a Kereskedelempolitikai Főosztály vezetője volt, hozzá tartoztak az érdekeltségek is, így többnyire őmellette ültem. Igen hamar észrevette, hogy én csak emelem a poharat és mímelem az ivást, így a drága nedű a poharamban marad. Gyorsan feltalálta magát.

Nem kéri? - s máris hopp, eltűntette a megmaradt adagot is.

Aztán ez már bevett szokássá vált köztünk, amíg az érdekeltségirányításon dolgoztam. Talán nemcsak ez volt az oka, hogy a harapós, egyesek által rettegett főnökkel békés munkakapcsolatba kerültem.

Szóval nem is volt ez igazi munkahelyi ártalom. A fiatal szervezet bírta a strapát, ha magát az alkoholt nem is élvezte. Történtek azonban olyan esetek is, amik nem voltak a napi rutinba sorolhatók.

A hetvenes évek vége felé tárgyalásban álltunk a legnagyobb Dél-koreai fényforrásgyárral, a Kumho-val. Nagy teljesítményű fénycsősort akartak venni. Egy japán úthoz kapcsoltan érkeztem Szöulba a gépértékesítésről, a fényforrás exportos Bihari Emiliával. Abban az időben Dél-Korea még erős bizalmatlansággal tekintett a "kommunista blokk" országaira, így miránk is. Volt is egy határozott érzésünk, hogy sosem vagyunk egyedül. Legalább is a szabadban.

Hogy a szobáinkat is lehallgatták-e, nem tudjuk (a kb. azonos időben zajlott kinai látogatásunk során ebben biztosak lehettünk, sőt Vietnamban is).

A Kumho-nál mindenesetre barátságos volt a fogadtatás, az atmoszféra, kellemes kapcsolat alakult ki Park vezérigazgatóval. A tárgyalás befejeztekor Bihari Emmi is jelen volt. A vezér búcsúzáskor félrevont és meghívott egy esti programra. Egyben közölte, a hely nem lenne megfelelő a fiatal hölgy számára, ezért megegyeztek fényforrás importőrünkkel, hogy ők szolid vacsoraprogramra várják a hölgyet.

Nem akarom szépíteni, az én meghívásom Park vezérigazgató törzs gésa-házába szólt. Külön helyiségbe helyeztek el minket, a három Kumho-s vezetőt meg engem, egy nagy kerek asztal köré törökülésben. Egymástól jelentős távolságra ültünk, amire azért volt szükség, mert egyszer csak megjelent négy helyi gésa és mindegyikünk balján helyet foglaltak. Nekem VIP gésa jutott, aki értett angolul is, így jobban gondomat tudta viselni. A gésák feladata volt a nagy asztalon található ételekből folyamatosan táplálni minket, - de még inkább biztosítani, hogy a poharak sose legyenek üresek.

Szakéval kezdtünk. Majd ezt megismételtük néhányszor. Park úr állandóan kapacitált, emelgette poharát - nem akkor ittam, amikor kértem, hanem miután egyet kiittam, a gésám azonnal utántöltött.

Egy idő után átváltottunk whiskyre. Szóda nélkül, mert szerencsémre azt is kis szakés poharakba töltötték. Park úr szorgalmasan töltetett újra és egyre jobb kedve lett és lágyabb a mosolya. Közben dicsekedett, mennyi vezetőt ismer a világ fényforrás gyártói közül - és képzeljem, Plettner úr, az Osram vezérigazgatója ugyanitt ült és a végén úgy berúgott, mint egy csacsi, fel sem tudott egyedül állni. Akkor már értettem, mire megy ki ez a játszma, de vendég voltam, mégiscsak a Tungsramot képviseltem, ki kellett tartani.

Eljutottunk az alkoholfelhő egy olyan szintjéig, ahol minden mindegy volt, karaoke következett. Mindenféle kifogásokkal ki akartam hagyni, de nem engedték. Végül a behívott zenekar remekül lekísérte nekem az "az a szép, az a szép..." című klasszikust, ők meg koreai táncdalokkal próbálkoztak.

Ital lett volna még, de éreztem, a hangulatot már nem lehet fokozni, ezért búcsúzni kezdtem. Legnagyobb meglepetésemre fel tudtam állni, s amikor Park úrnak megköszöntem a vendéglátást, ő néhány gyenge próbálkozás után, mivel lábai nem akartak engedelmeskedni, inkább ülve maradt. A következő külföldinek ettől még mesélhette, hogy a Tungsram embere, hogy elázott, miközben neki meg sem kottyant.

Egyenes derékkal, határozott léptekkel távoztam (legalábbis így emlékszem). Azóta sem tudok választ arra, hogyan ismerte fel és hozta be az előtérből a sok férficipő közül az enyémeket az én VIP gésám, amikor ott sem volt az érkezésünkkor, tehát nem láthatta rajtam.

Viszont emlékeim szerint áldozatom nem volt eredménytelen, a Kumho üzlet létrejött.

A további tizenöt év alatt az alkoholhoz való viszonyom mit sem változott. Így utaztam ki a talán legszebb lengyel városba, Wroczlaw-ba, Szilézia fővárosába 1994-ben. A város szépséges főterét láttuk el díszvilágítással, melybe a téren álló dekoratív polgármesteri hivatal épülete is beletartozott. A munkát végző fényrendszeres szakembereink közbenjárására kellett a GE-Tungsram vezetőségét képviselnem, mivel a polgármester nagyszabású átadási ünnepséget tervezett.

Szombati napon, a szürkület kezdetekor kapcsoltuk be a vadonatúj, nátriumlámpás díszvilágítást, mely nagyszerűen érvényesült a műemlék jellegű épületek által körbefogott főtéren.

Rövid beszédek, majd visszavonultunk az önkormányzat tanácstermébe. Folytatódtak a köszönő- és válasz beszédek, melyeket most már lengyel vodkás poharak határozott emelgetésével és újra töltésével kísértünk.

A díszvacsora egy közeli történelmi étterem különtermében került sorra. Természetesen nemcsak én, hanem a díszvilágítást megvalósító teamünk is hivatalos volt, akik több előzetes információ alapján már tudták, az este során a vodka főszerepet fog játszani. Mondanom sem kell, a vacsora során - bár más italok is előkerültek - folytatódott a vodkás köszöntgetés, melyben a legrosszabb az volt, hogy elvárták a pohár azonnali teljes kiürítését, s ebben a lengyel potentátok a polgármester vezetésével jó példával jártak elől. Itt is a polgármesterrel szemben kellett helyet foglalnom, míg csapatunk többi tagja elővigyázatosan kevésbé feltűnő pontokon helyezkedett el. Remekül mulattak szorult helyzetemen és egy bizonyos töltöttségi fok után vodkájukkal már csak a talajt öntözték, míg én előírásszerűen mind magamba töltöttem.

Amikor a vacsora végetért, az ünneplés tovább folytatódott, átvonultunk egy discóba. A polgármester továbbra sem vesztett szem elől, egymás mellett ültünk és diktálta az italozás tempóját. Kollégáim, Barlai Gyula, Pék Feri és a többiek addigra csak mímelték az ivást, inkább engem figyeltek kárörvendőn, mikor történik az összeomlás. De kitartottam.

A polgármester úr azonban kikészült. Néhányszor megbróbált felkelni az asztaltól, de valahogy mindig visszaesett. Végül felesége egyik oldalról, én a másikról támogattuk ki a levegőre és segítettük be nagy nehezen egy taxiba.

Úgy tekintettem vissza erre az eseményre, hogy ismét nagy áldozatot hoztam a Tungsramért.

Viszonyunk az alkohollal továbbra is hűvös maradt.

Pályafutásom egyik nagy szerencséje, hogy Oroszországba csak 1990. után kellett rendszeresen utaznom, amikor megszűntek a tradicionális, elvtársi vodkázások és a partnerek, az új vállalkozók már inkább az európai trendeket követték a vendéglátásban.