Olyan rumot mi itt kérem nem tartunk...!

A történetet Jurisits János NDK-s sztorija (2021.április 25) juttatta eszembe...

Mint azt már más történeteimben érintettem, fiatal tungsramos koromtól kezdve részt vettem a KGST mikroelektronikával foglalkozó bizottságának, a REÁB-nak (Rádiotechnikai és Elektronikai Állandó Bizottság) éves ülésein. Velem a Tungsram két legyet is ütött egy csapásra: a mikroelektronikához is értettem, oroszul is beszéltem.

Abban az időben Magyarországról lehetett már sokfelé utazni, de a többi országokból nem. Emiatt az egy külön nagy privilégium volt, ha valaki náluk bekerült az utazó csapatba és általában igencsak igyekezett benne is maradni. Így aztán lényegében azonos összetételű csapatok alakultak ki és jelentek meg rendszeresen. Az utazási privilégiumok miatt más országok delegációit általában legalább miniszter-helyettesek vezették, csak én voltam a rövidnadrágos nemecsek, Csonka-Magyarország.

Ez engem nem zavart, kisebbségi érzésem sose volt; sőt még a Tungsram ázsióját is feljebb vitte: lám a mi Tungsram-delegáltunk egyenértékű más országok miniszterhelyetteseivel... (Mondjuk ez abszolút nem így volt, de személyesen nem éreztem lenézést soha senkitől. Mint Magyarország, sajnos, igen: más országokban dőlt a központi pénz a mikroelektronikába, nálunk meg egy fillér se... Hát, emiatt azért kaptam értetlenkedő, sajnálkozó pillantásokat szép számmal...)

Az állandó összetételű csapatok miatt nagyon jól összeszoktunk és össze is barátkoztunk. Az oroszok delegációjában többek között az egyik félvezetős egyetemi tankönyvem szerzője vett rendszeresen részt az üléseken egy hozzá hasonlóan igencsak koros másik szakemberrel. Általában vonattal utaztak és rendszeresen megtörtént, hogy hazaindulván, végigjárták a hálókocsi-kalauzokat és "itt van egy vén kozák meg egy vén zsidó, nem lenne nekünk valami jó fülke...?!" szöveggel mindig kibuliztak valamit maguknak. (A "vén zsidó" volt a tankönyv-író.)

Nagyon érdekes volt a román delegáció; általában ennek vezetője (vagy néha csak résztvevője) Anton Vatasescu, az IPRS Baneasa ("iperesze bányásza"); a román elektronikai alkatrészipar óriás cégének vezérigazgatója volt. (Az IPRS olyan volt, mint a későbbi MEV plusz Remix plusz HAGY plusz Kőporc együttvéve.) Antonnal nagyon jó személyes barátságba kerültünk; rengeteget beszélgettünk a román helyzetről is (bőven Ceausescu-korszak volt még) és ő nagyon őszintén és kritikusan értékelte országa és az ipar helyzetét (persze négyszemközt). Őszintesége és nyiltsága nagy megtiszteltetés volt a számomra és rengeteg információt nyújtott a helyzet megértéséhez. (1989-ben, már MEV-es koromban, amikor kitört a forradalom Romániában, azonnal telexeztem neki: ha veszélyben érzi a családját, küldje el őket hozzám Magyarországra; addig maradhatnak nálam vendégségben ahányan csak vannak, amíg a helyzet nem normalizálódik. Nem élt az ajánlattal; aztán ő lett az Elektronikai Ipari Miniszter majd miniszterelnök-helyettes. Utána Románia párizsi nagyköveteként ment nyugdíjba; azóta nem találkoztunk.)

Érdekes, képzett, de nagyon merev volt az NDK delegációja. Hideg, mosolytalan, lazulásokban részt nem vevők voltak. Már az egész csapat bulizott a záró dísz-vacsorán a jegyzőkönyvek aláírása után, de ők még mindig ültek, mintha kardot nyeltek volna. Ez zavart is bennünket és emlékszem, hogy a sokadik pohárköszöntő (és fenékig ürített pohár) után valaki a "felszabadultabbak" közül megeresztette az akkor közismert viccet: Brezsnyev és Honecker megnézik a Berlini Falat. "Mi ez a lyuk itt..?" - kérdezi Berezsnyev. "Tudja, Brezsnyev elvtárs, tőlünk azért sokan megpróbálnak disszidálni és amikor bújnak át a lyukon, sutty - levágjuk a fejüket"-válaszolta Honecker. Ahá, ütött a homlokára Brezsnyev, "most már értem, miért van náluk odaát annyi fej itt meg annyi segg..." Háát - a vicc nem igazán járult hozzá az NDK delegáció oldódásához, hiába röhögött fetrengve az egész társaság... -----

Az egyik ilyen KGST-ülést az NDK-ban, Berlinben tartották. A szokás szerint a jegyzőkönyv-aláírásra az ünnepi búcsú-vacsorán került sor; ezt a németek a legelegánsabb berlini szállodába szervezték. (Interhotel Berlin...?) Az esemény ment, ahogy szokott, aláírás, pohárköszöntők, utána lazulás, viccelődések, kötetlen beszélgetések. A rendkívül elegáns és főleg elképesztően kimért pincérek (mintha csak Vanek urat láttam volna Rejtőtől...) állandóan cirkáltak és kérdezték, kinek milyen italt hozzanak még. Én sokáig nem kértem semmit (nem voltam nagy piás), de a sokadik unszolásra azt mondtam: "Na jó, hozzon nekem egy rumot." (Édesapám kedvenc itala volt és én megörököltem tőle...) Kisvártatva megjelent egy ezüst tálcán egy pohár átlátszó itallal. "Ez nem jó, ez nem rum" - mondtam. A pincér vérig sértve elvonult, majd megjelent egy felbontatlan üveg Bacardi-val. "Na ez már csak rum.". "Nem jó; nekem olyan rumot hozzon, amilyent a matrózok isznak" - válaszoltam. A pincér még feljebb emelte az orrát, hogy még jobban lenézhessen engem: "Olyan rumot kérem mi itt nem tartunk" - volt a lesújtó válasz. (Én bizony a Dock-rumot meg a Portorico-rumot szerettem; nem tudom, van-e még ilyen...)

Én "porba sújtottan" vettem tudomásul az elvárt elegancia hiányát: Berlin legelitebb szállodájában matrózoknak való rumot nem tartanak, mit képzelek én... Hát, nem is nyerte meg tetszésemet Berlin és azóta se jártam ott; tavalyra terveztem a "békülést", de akkor meg a Covid miatt nem mehettem.