Öt történet

Az első lépések

1958-ban sikerült bekerülnöm az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Részvénytársasághoz. Addig nem járhattam végig a belépés útját, amíg a havi 4 Ft-os balesetbiztosítási szerződést alá nem írtam. A folyamat vége a segédmunkási magas beosztásba - a 4-es épület 3. emeletére - a Lámparaktárba vezetett. Megkezdődött az izzólámpák teherautókba rakodása és átszállítása a Rákospalota vasútállomáshoz közeli Vákuumtechnikai Gépgyár (a VTG) területén lévő raktárba.

Izzólámpákat és a rejtélyesen már odakerült fénycsöveket tartalmazó dobozokat kellett összekötözni, ún. ITA papírba csomagolni (két réteg csomagoló papír között kátrány réteggel), mert tengeren túlra kellett szállítani, majd ismét átkötözni, hogy minden megpróbáltatást elviseljenek.

A raktárak előtti sínen álló vagonokat raktuk meg. "Akkordban" (erre verbuvált csoport) normára kellett teljesíteni ezeket a bonyolult feladatokat. Heten voltunk, mint a gonoszok, s dolgoztunk, mint az ördögök (Ági, Marika, Oláh Laci, Mayranek Károly, Szabadfi Laci, Katona Zoli, meg én).

Az év végi hajrában munkánk elismeréseként, november 7-e és Karácsony tiszteletére az ebédhez a 4 személyes asztalokra 2-2 üveg sör is jutott.

Ettől az elismeréstől sem "szédültünk" meg!

Fő a biztonság!

Még annak idején a Pesti Izé, vagy a Szabad Száj 1948-as évkönyvében láttam egy rajzot. Medencében úszik valaki, a parton az edző kérdezi a mellette állótól: mit szólsz az új úszó tehetségünkhöz? Mire a válasz: a stílusa pocsék, de tüdeje az van neki!

Az úszó Marosán György volt.

És az Izzós történet. Az 1956-os forradalom leverése után nagygyűlést hívtak össze, s tartottak a színpaddal is ellátott kultúrházban. Az előadó Marosán György volt, akit jelentős számú biztonsági ember volt hivatva megóvni bármilyen sérelemtől.

Marosán a színpadról kezdte üvöltözni az "ellenforradalmat" szidalmazó beszédét. Éppen ott tartott, hogy "mert mi nem félünk a sötétben bujkáló ellenforradalmároktól..." itt egy pillanatra elakadt és odaszólt a biztonságiaknak: "a súgólyukat is ellenőriztétek?" A mikrofonnak köszönhetően kérdését a leghátsó sorokban is jól lehetett hallani. Nem volt szép a dolgozóktól, hogy gátlástalanul kiröhögték ezt a bátor embert.

Ezt a régi történetet már a Szerszámgyártás üzemvezetőjeként hallottam, amikor 1969-ben oda kerültem. Személyes élményként mesélte el a titkárnőnk.

A MEO

Az élet persze nem állt meg. Mivel otthon rengeteget barkácsoltam, elektronikai ismeretekre is szert tettem, saját kérésemre betanított munkás lettem az elektronikai csoportban. Ezzel írtam be magam azután a műszerek ellenőrzésének ritka szép történetébe. Az egyik esetben hibás egyenáramú tápegységnek elko-ját, becézetlen nevén elektrolit kondenzátorát cseréltem ki. Ebben sem voltam válogatós, ezért azt sem vettem észre, hogy még régi, biztonsági szelep nélküli változatot vételeztem ki Gaugeczné Rózsika és Tóthné Margó raktárából. Bizonyára ennek a vén, kiöregedett kondenzátornak kellett volna írásban kérnie nyugállományba helyezését, ezt azonban felelőtlenül elmulasztotta. A MEO-s Hotorán Jenő bácsi még javában méregette az elvileg tökéletesen megjavított tápegység adatait, amikor a régen megöregedett, nyűgös kondenzátornak már elege lehetett ebből a vegzatúrából. Ezért mérgében felrobbant, és bosszúból a MEO egész helységét és Hotorán Jenő bácsit teleborította megromlott, ragacsos belső anyagával. Nekem fogalmam sem volt, miért hívnak át a MEO-ba. Ott kaptam egy rövid ígéretet. Hotorán elvtárs úr közölte, hogy tőlem ezután már ellenőrzés nélkül fog átvenni minden elvileg javított készüléket, ha garantálom, hogy azok nem robbannak ott fel.