A pertu

A hetvenes évek vége felé - a dollár árbevétel növelés érdekében - minden lehetőséget megragadtak, hogy kapcsolatot építsenek ki nyugati cégekkel. A delegációk sora kereste fel azokat a vállalatokat, akikkel a legkisebb remény volt az együttműködésre. Egy ilyen "csapat" szerény tagjaként utaztam ki Franciaországba. A delegáció a következőkből állt: Egy Nemzeti Bankos, egy Külkeres, egy KGM-es és én mint műszaki. Saint-Étienne-ben szálltunk meg és csillagtúrához hasonlóan, utazgattunk a környék városaiba.

Egy elszászi, német-francia - Walter nevű fiatalember - volt az állandó kísérőnk. Olyan cégeknél jártunk többek között, mint a Holweg, vagy a Creusot- Loire mamut cég. Az ismertetők és a tárgyalás - amelyek főleg a "kollégák" szakterülete volt - viszonylag kevés időt vettek igénybe. Az azt követő gyárlátogatások, viszont sok látnivalót biztosítottak számomra. Ahogy lehetőségem volt, mindjárt "bújtam" a gépeket. Néztem a forgácsolók és a szerelők munkáját, és amennyire lehetett, a műhelyben fellelhető dokumentációt. Ez idő alatt, "társaim", Walterrel együtt egy kupacban álldogáltak, vagy ültek a rendelkezésünkre bocsátott helységben, cigarettázva és üdítőt iszogatva.

Mikor letelt kiküldetésünk hat napja, az utolsós reggeli után, Walter odaült az asztalunkhoz és elmondta, hogy nagyon jó volt velünk és a meglátogatott vállalatok is nagyon hasznosnak, és eredményesnek ítélték látogatásunkat. Nem akarnak - esetleg számunkra értéktelen - ajándékkal kedveskedni, ezért inkább úgy döntöttek, hogy kifizetik szállodai számláinkat. Azonban ő tudja, hogy nekünk ebből csak akkor van hasznunk, ha otthon el tudjuk számolni. Ezért a nevünkre állítatta ki a számlákat.

Kezdte kiosztani.

Na, erre "felháborodtunk" ! A Külkeres mindannyiunk nevében kikérte ezt az eljárást. Azért, mert egy szegényebb országból jöttünk - mondta a többiek helyeslő bólogatása mellett - nem vagyunk rászorulva az alamizsnájukra. (A számla fejenként kétezer valahány frank volt. Egy akkor újdonságnak számító, számológépes, márkás karórát 1150-ért árultak. Erre azért emlékszem, mert nagyon nézegettem egy Seiko-t, de nem volt rá keret.)

Walter bocsánatot kért, nem akart minket megbántani. Visszavette a számlákat és szólt a recepciósnak, hogy az urak fizetnek. Mi pedig szép sorjában oda fáradtunk és fizettünk.

Visszafelé volt lehetőségünk pár órát Párizsban eltölteni. Megbeszéltünk egy találkát és szétváltunk. Én egy hosszú séta során betértem a Lafayette áruházba, hogy az otthon kapott megbízatásnak legalább egy részét teljesítsem. Szerencsémre az egyik eladó magyar volt, aki a számlák mellé adott egy cédulát, azzal, hogy a vámosoknak adjam le a számlákkal együtt. (A "Mehrwertsteuer"-hez hasonló ügylet lehetett).

Amikor a repülőtéren a vámosoknak odaadtam a cédulám, alig hittem a szememnek."Rengeteg" pénzt adtak vissza. Mivel a reptéri butikokban minden - legalább is számomra - nagyon drága volt, inkább nézegettem mint vásároltam.

A Malév gép több mint hat órát késett. Mindenki megunta a mászkálást és csak üldögéltünk egymás mellett és passzíroztuk a ........ Nagyon ittam volna valamit, - természetesen nem vizet -, de nem volt pofám elosonni. Feltettem a kérdést.

- Meghívhatom az elvtársakat egy narancslére?

Örömmel csatlakoztak. Felültünk a bárszékekre és "rendeltem"

- Szép kislány! Négy orange szaftot adjál és mutattam az ujjaimmal, hogy valamit értsen is.

És mint a gyerekek, a tenyeremben lévő pénzt elé tartottam. Kivette a neki járót, de alig csökkent a "vagyonom".

- Martini? Kérdeztem, közben jelentőségteljesen a poharaink felé mutattam.

Bólintott, töltött és kiszámolta a tenyeremből a pénzt. Ment minden, úgy ahogy egy "profi" világutazóhoz illik ! Üldögéltünk és szürcsölgettünk.

Azt hiszem én vagyok az idősebb, szólalt meg a Bankos. (Ahogy a magyarok szokták a pertu ívás előtt.) Szervusz, szervusz, szervusz és megittuk a pertut.

Mivel ők, a hat nap alatt sülve - főve együtt voltak, csak én lógtam ki a sorból. Rólam nem tudtak semmit sem. Rám voltak kíváncsiak.

- Tulajdon képen, te honnan jöttél?

- A VTG-ből, a Tungsram gépgyárából.

- És milyen időközönként kell neked ott megjelenni?

- Hogy hogy megjelenni. Reggel félnyolctól négyig, szombaton félegyig, húzom az igát.

- Na, nem kell itt előadni magad.

- Mi az, hogy előadni? Ha van valamilyen újítási munka, néha még estig is bent vagyok.

- Mit csinálsz te tulajdonképpen ott?

- A Gépszerkesztésben dolgozom. Tervező mérnök vagyok.

- Te nem belügyes vagy?

- Belügyes? Ezt a marhaságot meg honnan vettétek?

- Ahogy valahová megérkeztünk és lehetőséged volt, azonnal elrohantál, minden vackot megnéztél, még a melósokhoz is odamentél. Aztán meg állandóan jegyzeteltél.

- Nekem egy részletes úti jelentést kell készíteni. A kollégáim - egy nyugatra kijutótól - még azt is megkérdezik, hogy egy csavar jobb, vagy balmenetű volt.

- Hogy mi milyen nagy marhák vagyunk! Egy vagyont hagytunk ott a szállodában! Tört ki a Külkeresből.

Letargia lett úrrá a "delegáción". Mindenki magába roskadt. Azt hiszem, az járt a fejekben, hogy mit vásárolhattak volna, ha nem kell a szállodában a zsebünkbe nyúlni. (Nekem a karóra.)

A csendet én törtem meg:

Ennek az útnak is megvan a maga tanulsága. A pertut induláskor Ferihegyen - forintért - kell meginni, nem az út végén valutáért!

Az útnak egyébként az lett az eredménye, hogy az együttműködés kezdeteként, egy tapéta nyomó gépet készítettünk a Holweg részére,. Sajnos a Mintagépgyárban készített gépet rosszul csomagolták be, rozsdásan érkezett meg a céghez. Ezért, vagy valami másért, nem folytatódott az együttműködés.