Poharat is tudtunk gyártani

A vákuumtechnikai berendezések gyártása - a 70-es, 80-as években - a gépiparon belül, az egyik legnyereségesebb tevékenység volt. Ennek a kedvező kereskedelmi helyzetnek kiaknázása érdekében, felfejlesztették a Tungsram gépgyártásának kapacitását. Ezt oly módon oldották meg, hogy az ÉBGV vállalatokat a Tungsramhoz csatolták. Ezek közül a pécsi Sophiana és a győri Kisalföldi gépgyár, volt azon a szinten, amit érdemben használni tudott gépgyártásunk, a többieket rövid úton felszámolták.

A kapacitást, tehát egy miniszteri tollvonással megnövelték, de ennek kitöltése már a Tungsram feladata volt. Minden irányban megindult a felvevő piac keresése. Mivel az igény a vákuumtechnikai berendezések gyártására, lényegesen kevesebb volt a rendelkezésre álló kapacitásnál, szóba jött az üveggyártás legkülönbözőbb területe is.

A Szovjetunióban akkor került előtérbe a lakosság igényeinek jobb kielégítése, többek között az, hogy legyen az elvtársaknak a szamovár mellé, több teás poharuk. Mivel kereskedőink - a technológusokkal egyetértésben - arra jutottak, hogy a teás pohár gyártása, nem bonyolultabb a lámpabúra gyártásánál, eladtak több, teás poharat gyártó sort. A sor az üvegolvasztó kemencétől a temperált pohárig teljesen automatikusan állította elő a terméket és 1200 darab jó pohárnak kellett megjelenni a sor végén.

A gépek megtervezése és a gyártás nagy része a VTG feladata volt. Az üvegfúvó automatát a Tungsram Üveggyárában kipróbáltuk, a többi gépet - másra lehetőség nem lévén - a VTG-ben, csak "hidegen" megforgattuk. Mivel többet nem tudtunk tenni, megkezdődött a gépek kiszállítása a különböző szovjet gyárakba. Az első sor Szalavátba került, ezen kellett bizonyítani, hogy megfelel a szerződésben rögzített paramétereknek.

Mint ahogy hasonló esetekben történni szokott, kiutazott egy szerelő gárda - üveggyári szakemberekkel kiegészítve - és a gépgyári szerelésvezető irányításával felállították, majd rövid idő alatt átadták a sort. Hogy ez hogyan történt, a mai napig pontosan nem tisztázódott. Az átadás után - amelynek során a gépeket csak a tungsramosok kezelték - másnap a szerelők hazautaztak. Ilyen gyors hazautazás nem volt szokásos, de hozták haza az átvételt igazoló jegyzőkönyvet és akkor a Tungsram részére az volt a fontos.

Pár nappal az átadás után, a helyiek elindították a gépeket és néhány órán belül több gépet összetörtek. Megindult egy hosszú vita. A Tungsram - az átadási jegyzőkönyvre hivatkozva - állította, hogy teljesítette a szerződésben vállaltakat. A szalaváti gyár vezetése viszont a sort alkalmatlannak tartotta pohárgyártásra. Az ügy a Szovjetunió minisztériumáig is eljutott. Közölték, ha a Tungsram nem bizonyítja - egy központi átvételi bizottság előtt - hogy a sor minden szempontból megfelel, felmondják a szerződést és a már kiszállított gépeket visszaszállítják, ezen felül kártérítési igényüket is bejelentik.

Kifogásaikat a következőkben foglalták össze:

- A gépek alkalmatlanok a folyamatos üzemeltetésre.

- Az "automata sor" nagyon sok kezelőszemélyt igényel.

- Nem tudja az 1500 db/óra sebességet.

- Az óránkénti 1200 darab "jó" poharat, nem tudja biztosítani.

A szalavátiak által felvetett négy problémát, tetézte egy még nagyobb gond. A több hónapig tartó vita ideje alatt, Brezsnyev elvtárs meghirdette a "minőség ötéves tervét", melyben - többek között - a teás pohár geometriai méreteinek tűrését jelentősen megszigorították. Fúvott és nem préselt technológiával, valamint leolvasztott és nem csiszolt peremmel, szinte lehetetlennek tűnt, a szabványnak megfelelő poharat gyártani.

Mivel más lehetőség nem volt, a Tungsramnak bizonyítani kellett, hogy a sor minden szempontból megfelel az elvárásoknak. Ahogy akkor egyesek mondták: Megkezdődött a "szalaváti kálvária"!

Szalavát az Ural hegység lábánál, a Káma folyónál található. Egyes történészek szerint ez volt az "őshaza". Ufáig lehet repülővel eljutni, onnan egy hosszú autózás vár arra, aki ezt a kis városkát látni akarja. Télen, a mínusz 55 fok sem ritka. Márciusban még méteres a hótakaró. Mondogattam is a kollégáknak, hogy a legokosabb ősünk az volt, aki rávette a többieket, hogy induljanak el új hazát keresni, Mindegy, hogy hova, csak innen el !

Először is neki láttunk az összetört gépek rendbe hozásához. Ezzel egyidőben, üveggyári szakemberekkel és technológusokkal közösen, elkezdtük az új követelmények biztosításához szükséges konstrukció kialakítását. Közben a tárgyalások sem szüneteltek. Körösi Péterrel, hol Moszkvában tárgyaltunk a szovjet minisztériumban, a "hogyan tovább"-ról, hol a szalaváti vezetéssel egyeztettünk a folyó munkákról. Természetesen, néha a budapesti főnökséget is tájékoztatni kellett. A munka irányítása mellett, nagyon sokat utaztunk Péterrel, a három város között. Ha kellett, Szalavátból hajnalban indultunk Moszkvába tárgyalni, este újból már a gyárban voltunk. Budapesttel más volt a helyzet, nem lehetett minden esetben repülőre ülni, egyéb megoldást keltett keresni

Abban az időben, a kapcsolatot Budapest és Moszkva között - gyorsan és megbízhatóan - a telex biztosította. Ha volt valami, amit közölni akartunk, vagy utasítást vártunk a budapestiektől, telexeztünk. Péter észrevette Moszkvában, hogy a minisztériumban, felvettek egy magyarul tudó telex kezelőt, tudni akarták miről "beszélgetünk". Attól kezdve "fedő" szöveget alkalmaztunk, hogy ami nem rájuk tartozik, az a mi titkunk maradjon. (Nem mindig úgy sikerült ahogy elképzeltük, de soha sem a fedő szöveggel volt a baj. Egyszer Budapesten egyeztettem a Vezérrel, egy probléma megoldásának kétféle lehetőségről. Ha szóba kerül a téma a tárgyalás során, én azt telexezem: Szállítanak ? Az egyik esetre az a válasz, hogy kamionnal szállítanak, a másikra az, hogy vonattal. A moszkvai tárgyaláson a kérdés felmerült, dönteni kellett. Telexeztem. Jött a válasz: " A vezérigazgató elvtárs intézkedett a kiszállításról". Nem volt mit tenni, döntöttünk a Péterrel. Utóbb kiderült, jól. Amikor Budapesten rákérdeztem Dienes elvtársra, behívta a titkárnőjét.

- Anna, nem azt telexezte ki, hogy vonattal szállítunk ?

- Nem. Nem mindegy a Horváthnak, hogyan szállítják? A lényeg az, hogy időben megkapják.

Ebben az esetben is sikerült a telexest átjátszani, de sajnos, semmire sem mentünk vele.)

A gépgyári és az üveggyári szakemberek nagyon komolyan vették feladatukat, hogy bebizonyítsák, a sor megfelel a szerződés minden pontjának és az új követelményeknek egyaránt. Mostoha körülmények között, mindent beleadva dolgoztak. Valamennyi felmerülő problémát megoldották és nem volt gond, ha néha hosszított műszakban, éjjel vagy nappal volt szükség rájuk, a sor mellett. Hosszú hetek munkájának az lett eredménye, hogy elkezdhettük a 24 órás próbát.

A megfelelő minőségű pohár elkészítése és az előírt kihozatal elérése, sok műszaki probléma megoldását igényelte , kivitelezésükre pedig, nem egyszer szinte ember feletti erőfeszítésre volt szükség! Azonban ezek nem tartoznak az "érdekes" események közé, ezért ebben az irományban nem részletezem őket./:

Amikor letelt a 24 óra mi is csodálkoztunk, hogy a gépek gond nélkül dolgoztak, különösebb problémát az átvevő bizottság sem jelzett. Az elkészített poharakat a szalavátiak és mi is minősítettük, természetesen eltérő volt az eredmény:

- A szovjetek szerint 1176 jó pohár/óra

- A Tungsram szerint 1242 jó pohár/óra

Több órás vita után - melyben mindenki védte az igazát - sem sikerült megegyezni. Volt tehát egy jegyzőkönyv, mely rögzítette a két fél eltérő véleményét, de döntés a pohárgyártó sor ügyében nem született !

Nem tudom, hány egyeztetés, tárgyalás következett ezután. Nagy volt a tét. Ha sikeresnek minősítik a próbát, szállíthatjuk a sorokat a Szovjetunió gyáraiba. Ha nem, akkor a már kiszállított sorokat vissza szállítják, vagy ócskavas árban átveszik, (A francia - angol közös gyártású hőpalack gyártó gépek, erre a sorsra jutottak.) Amit nem szállítottunk ki azok pedig itthon maradnak.

Sok helyen és sok féle összetételű bizottság próbálta az ellentétet feloldani. Senki sem merte, a szovjet részről vállalni a felelőséget, hogy megváltoztassák a szalaváti számokat. Mi pedig kitartottunk! A bizottságok állandóan változtak, a tárgyaló felek közül már csak a Körösi Peti meg én láttuk az ominózus sort. A tárgyalásokra mindig vittük magunkkal poharakat, hogy mégis legyen a szovjet illetékeseknek fogalma, miről is beszélünk. A bizottsági tagok a jegyzőkönyvek boncolgatásával, meg azzal próbáltak eredményt elérni, hogy minket agitáltak, a Tungsram változtassa meg az általa mért 1242 jó/óra értéket.

Mindig magasabb és magasabb szintre került az ügy. Végül a Szovjet Miniszter Tanács tagjához, Zarubján elvtárshoz kerültünk. Itt most befejeződik és nyerünk, mondtam Péternek, látva a másik szobában a terített asztalt. A miniszter elvtárssal röviden ismertették a helyzetet, aki ezek után feltette a kérdéseit:

- Hány poharat kell elkészíteni a szerződés szerint egy óra alatt?

- 1200 darabot, miniszter elvtárs.

- A Tungsram szerint mennyi sikerült ?

- 1242 darab, miniszter elvtárs-

- És a szalavátiak szerint?

- 1176 darab, miniszter elvtárs.

- Ezen a pár darabon vitatkoznak? A barátok ennél komolyabb dolgokban is meg tudnak egyezni. Adja össze valaki a két számot, majd testvériesen felezzük meg.

- 1209 darab, miniszter elvtárs.

- Na látják, akkor most már minden rendben van. Írják ezt le és majd én aláírom. Most pedig igyunk erre !

Hosszú heteken át ezt vártam, mert ismertem a szovjeteket annyira, hogy ha nem jutnak dűlőre, akkor jön a"druzsba", meg az egyiknek se legyen igaza, átlagolunk!

A "szalaváti kálvária" végül sikerrel zárult. Nem csak az ottani gyárban indult el nagymennyiségben a teás pohár gyártás, hanem megnyílt az út a többi szovjet gyár felé is. Kiszállíthattuk valamennyi megrendelt sort.