A Singapore-i taxi

A hetvenes évek közepén jószerencsém bejuttatott egy Délkelet-ázsiai útra induló Kereskedelmi Kamara-i delegációba. A küldöttség a Kamara elnökhelyettesének vezetésével, mintegy 9-10 főből állt.

Ebben a földrajzi régióban ez az időszak még barátságtalan volt - nem voltak magyar követségek, kereskedelmi kirendeltségek több országban, s néhány helyre beutazni is kényes ügynek számított. Hong Kong például úgy védekezett a "kommunista" látogatás ellen, hogy adott ugyan vízumot a többségnek, de a delegáció vezetőjétől és - hogy ne legyen feltűnő, még egy személytől - tőlem megtagadták a beutazási engedélyt. Így persze a magyar delegáció kihagyta a Hong Kong-ot a műsorból. Singapore azonban engedékenyebb volt, bejutottunk és lebonyolítottuk a tervezett programot.

Dolgunk végeztével indulás a reptérre, hogy elrepüljünk a következő állomásra. Három vagy négy taxira volt szükség. Én a delegáció két hölgytagjával kerültem egy kocsiba. A reptérre érkezéskor nem győztem a hölgyek addig már megszaporodott poggyászát kisegíteni a csomagtartóból és az utastérből. Végül sikerült és csatlakoztunk a társaság többi tagjához a terminál belsejében.

Volt még idő a becsekkolásig, folyt az élménybeszámoló. Mindenkire mély benyomást gyakorolt Singapore.

Hirtelen valami rossz érzés kerített hatalmába. Mi a fene lehet ez? Nincs tán valami rendben? A rossz érzést elhessegettem, de visszatért ujra... És akkor beugrott. Könnyebbnek érzem magam a szokásosnál! A fényképezőgép itt lóg a nyakamban, de nem tartok semmit a kezemben. Hol a fekete diplomata táskám?

A számos csomag kipakolása közben pont a saját kézitáskámat felejtettem a kocsiban. A felismerésbe beleszédültem, mert a táskában tartottam nemcsak a TÜK iroda által szentesített utianyagot, de az egyszerűség kedvéért - mivel a hőség miatt ingújjban utaztunk - az útlevelemet, a pénzemet és a repülőjegyet is.

Amikor mindez tudatosult, máris kevésbé szépnek éreztem Singapore-t, ahol semmilyen magyar képviselet nem létezett.

Elsompolyogtam a jókedvű delegáció közeléből, hogy számba vegyem lehetőségeimet és az esetleges teendőket. Nem láttam megoldást. Járkáltam a terminálban és hosszú, szomorú procedúrát vizionáltam, szomorú és fájdalmas kimetelekkel.

Már nem bírtam a terminál bezártságát, kimentem a levegőre és ott folytattam a tanácstalanságot. Hirtelen mintha hozzám szólt volna egy bátortalan, majd kissé erőteljesebb hang: Mister,....Mister.

Felnéztem és egy középkorú taxist láttam integetni felém a kocsijától. Ez meg ki? Minden középkorú kínai egyformának tűnt, magamtól nem ismertem volna fel gépkocsivezetőnket, aki az integetés közben másik kézzel emelgette felém az én kedves diplomata tásámat.

Ő volt a mentőangyal. Észrevette a kocsiban maradt táskát és visszahajtott. Kocsiját a bejáratnál nem hagyhatta el, ezért a terminál előtt kőrözött kitartóan, feltételezve, hogy előbb-utóbb nekem is feltűnik a táska hiánya.

Amikor a táskáért nyúltam, mutatta, ne menjek még, nyissam ki és ellenőrizzem a tartalmát. Megtettem, mindent megtaláltam. Jutalmat nem fogadott el. Amikor elváltunk, nagyot sóhajtott és törölgette verítékező homlokát. Úgy tűnt, legalább akkora tehertől szabadult meg, mint amit én éreztem.

Singapore-t azóta is nagyra tartom.