Sokadszor (másodszor) is Tanzánia

Pongrác Lajos a tanzániai történetétének első részét még 2020.január 12-én tettük a web oldalra és most itt folytatjuk, Baracskai Ferenc kiegészítésével és képeivel.

Felfedeztünk a strandon egy kis magyar csapatot is: három házaspár már a második évüket töltötték itt, a MOGÜRT alkalmazottai, és az ide exportált Ikarusz buszok üzemeltetési problémáit kezelik. Ők jelentősen spórolósabban viselkedtek. Nekik ezen a külszolgálaton kellett összespórolniuk az otthoni életszínvonaluk némi javítását. Nem nagyon örültek nekünk, pedig nem akartunk tőlük semmit. Igaz, egy ízben megkérdeztük, hogy a szokásos hétvégi autós-kirándulásukra nem vinnének-e el egyszer bennünket is. Mondták, hogy nem. Ha oroszlánt akarunk látni, akkor menjünk el tíz forintért Pesten az állatkertbe. Ugyanaz, csak ott az állat van bezárva, itt meg az ember (az autóban).

Hivatalos ügyeink azzal zárultak, hogy ami információt be kellett gyűjteni, az megvolt, amit le lehetett tárgyalni, azt letárgyaltuk. Elindultunk haza, a következőkben reménykedve:

• Az üzletet a cégünk kívánatosnak ítéli és kidolgoztatja az ajánlatot,

• A tanzán fél meg akarja venni a lámpagyárat és ehhez megkapja a kölcsönt,

• Továbblépéskor újra mi fogunk Tanzániába utazni,

• Ki tudjuk magunkat magyarázni arra vonatkozóan, hogy a kemény munka mellett, hogy sikerült Karácsonyra ilyen bronzbarnára sülve hazajönni.

Dar es Salaam, 1978.06.05.- 06.24. (Másodszor Tanzánia)

Kiderült, hogy Tanzániában tényleg létre tudunk hozni egy fényforrásgyárat. Így szükséges lett a második kiutazás. Újra mi ketten mentünk, akik az elsőn voltunk. (Győztes csapaton ne változtass!). Feladat volt a szállítandó gépek, berendezések specifikációjának rögzítése, a kereskedelmi szerződés végső egyeztetése és kölcsönös parafálása.

Érkezésünk Dar es Salaamba az első utunkhoz hasonlóan történt. H.Tibor úr,(aki valamiféle ENSz alkalmazott, és aki segítségünkre lesz ügyes-bajos dolgainkban), újra elfelejtett elénk kijönni a repülőtérre, így a vízumszerzés gondjaival ismét magunkra maradtunk. Reméltük, hogy a szállodafoglalást elintézte. Ez rendben is volt, újra a kitűnő Hotel Kilimanjaró-ban kaptunk helyet. Már a délután folyamán megjelent H.Tibor, szabadkozott és kárpótlásul meghívott bennünket a lakására egy vacsora előtti italra. A felesége nem volt otthon, ezt örömmel nyugtázta, mondván, hogy így kötetlenebbül tudunk társalogni. "Na nézzük, mi van innivaló!"

Nyitotta a hűtőt: volt benne egy üveg sör. "Hát ez nem sok, - mondja, - de hát el lehet osztani." Gyula barátom erre "viccesen": "Ne bontsd ki Tibor, mert ha nem tudjuk az egészet meginni, a maradék meg fog romlani." és nem hívtuk meg őt a szállodába vacsorázni két karika téliszalámira.

Az első néhány napunk békésen telt, egy-két rövid megbeszélés a "vevőkkel", (akik ezekre nehezen voltak kaphatók,) és heverés a strandon, mígnem megérkezett pestről a Pénzügyminisztérium főosztály-vezetője egy beosztottjával a Tanzániának nyújtandó kölcsön, ill. hitel jóváhagyására. Ekkor begyorsultak az események. A munka nem, sőt a munkára szinte nem is maradt idő. Az egyéb programok szaporodtak, amikben részt vettünk mi ketten is. (Kiderült, hogy fontos emberek vagyunk).

Először is mind a négyünket kiköltöztettek három napra egy nagyon szép beach-hotelbe az óceán partjára. Itt aztán jól éltünk. Etettek, itattak, (nem volt szükség a bőröndben lévő hazaira). Hatalmas fürdőzések voltak az Indiai Óceán hullámaiban, és este nagy duma partik kevéske ital mellett. Itt az üdülés közepette nem lehetett tárgyalni a dolgainkat, nem volt kivel. Némi aggodalmunk kezdett jelentkezni: az utunkra engedélyezett időkeretet nem szabad túllépni, és dolgunk végezetlenül nem lehet hazamenni. Az idő meg megy..

Egy nap kirándulni vittek bennünket egy faluba, amelyik egyike volt a bennszülött fafaragó helyeknek. Maga a falu is festői volt a kunyhóival, a szerte kószáló gyerekekkel és háziállatokkal, a mindenféle házimunkát végző lengén öltözött asszonyokkal, de a legfőbb látványosság mégis a férfinép volt. Egy-egy "művész" üldögélt egy-egy fa árnyékában és fekete ébenfából szobrot faragott. A szobrok a maguk naivságával, elvont jelentéstartalmukkal és a sajátságos stílusukkal egytől-egyig remekművek voltak. Mindegyik munkahely mellett egy kis parázsra szórt fűből és levelekből füst szállt fel, ami körül lengte a faragókat. Kisérőink mondták, hogy ez a füst serkenti a művészi ihletet.(Drogoztak!?).

Vettünk szobrokat. A kereskedelemmel nem a "művész" foglalkozott, hanem körbejárt velünk a "menedzser", aki a "művész" készletéből nekünk tetsző szobrot eladta. Vele kellett alkudni, és külön kedvezményt lehetett elérni azzal, ha tanzán shilling helyett angol fonttal fizettünk. (Ma már az erdőlakó primitív népek is jobb fizetőeszközként tisztelik a valutát, mint a kagylót és a színes üveggyöngyöt.)

A következő esemény az volt, hogy szerveztek nekünk egy szafárit egy közeli védett parkba. Nem nagyon igazit, mint az a könyvekben és a filmekben van, de ez az egynapos "light" (ma úgy mondjuk, hogy lájtos) kivitelű kirándulás is nagyszerű élmény volt. A nagykövetünk és a két miniszteriális pasi a követségi Mercédesszel mentek, mi pedig néhány kisérővel egy terepjáróval. Mi voltunk szerencsésebbek, mert nekünk nem kellett mindvégig az autóval a műutakon maradni, hanem elbóklászhattunk a bozótosba is. Nagyon szép, jellegzetesen afrikai látványú tájakon jártunk. És láttunk igazi vadállatokat. A félénkebbeket, a gazella és antilopféléket láttuk ugyan, de ezeket nem lehetett nagyon megközelíteni, azonban néhány nagyvad szelídnek látszott, a járművek közelségét meglepően tűrték. Elefántcsorda keresztezte előttünk az autóutat, mókásan bandukoló zsiráfot, dagonyázó bivalycsordát és sziesztázó oroszláncsaládot lehetett megközelíteni fotó közelig. (Nem próbáltuk ki, hogy az oroszlánok mennyire szelídek, mert tudtuk: "amelyik oroszlán a kezedből eszik, az fog a lábadból is!)

A munkától elvonó események közé kellett soroljuk a különböző fogadásokon való megjelenéseket. (Mint már említettem, fontos emberek lettünk a miniszteriális pasik megjelenése és a lámpagyár megvásárlásának közeledte okán.) Nagyszabású kerti partit és vacsorát rendezett a nagykövetünk. Majd ehhez hasonlón vettünk részt, amit a tanzán könnyűipari miniszter tartott. A "vevő", a Nemzeti Fejlesztési Központ is megrendezte a maga díszebédjét.

Szerződés meg sehol. Nem a mi lógásunk miatt, hanem a vevő nem volt hajlandó dolgozni. Aktivitása a kirándulásaink megszervezésében volt elsőrangú.

Elérkezett a kiküldetésünk kiszabott idejének lejárta. A hosszabbítás engedélyezését kértük táviratban Pestről a Vezérünktől. Nem engedélyt, hanem még választ sem kaptunk. Az utazási időkeret túllépése súlyos fegyelmi vétség, ezt meg kellett reszkíroznunk, de azt nem tetézhettük azzal, hogy a kinntlétünk sikertelen volt.

Tessék elképzelni: a Vállalat két dolgozója egy jó üzlet kilátásait elhintve elutazik, elkölti a Vállalat, (az Állam) csomó pénzét, majd bő két hét dolce vita után, túllépve minden keretet, hazajön dolga-végezetlen!

Az utolsó napokra nagyon idegesek lettünk.

Végülis kismértékben szép szóval, nagymértékben az arrogancia határán mozgó keménykedéssel, a hazaútra okézott repülőjegyeink lobogtatásával sikerült két hosszú napra asztalhoz ültetnünk a partnereket. Megszületett a szerződés a kötetnyi egyeztetett mellékletével együtt.

"Futva értük el" a Swissair DC 10-esét, megveregettük egymás vállát, kértünk a sztyuvitól egy üveg viszkit, egy tál jeget két pohárral, és repültünk haza. A cégünk elegánsan viselkedett: nem volt büntetés az idő- és költségtúllépés miatt, sőt még jutalmat is kaptunk, úgy emlékszem fejenként háromezer forintot, ami elég "méltányos" összeg annak elismeréseképpen, hogy nyolcmillió dolláros üzletet hoztunk haza.

Baracskai Ferenc kiegészítése

Bevallom a következő történet az afrikai kontinensről belőlem is sok emléket hívott elő. Én már akkor voltam Tanzániában amikor képviselőnk (Simon Tibor és felesége) ott volt a gyár megépült(!?) és segített nekünk az eligazodásban.

Arra világosan emlékszem, hogy talán rajtam kívül még két műszaki kollégával mentem ki. Tibor, unszolásunkra benevezett egy Mikumi Nemzeti Park-i kirándulásba. A dolog jól kezdődött mert a kis Toyota személygépkocsiban helyt szorítottunk a jégtáskának is, amiben whisky és sok sör lapult. Könnyítendő a terheken nem vártuk meg az érkezést, hanem fogyasztottunk a nemes nedűből.

Történt azután, hogy az úton éppen amikor egy erdős, mondhatnám dzsungel kellős közepén jártunk a gépkocsink nem bírta tovább.

Mi persze kiszállva viccelődtünk és tovább folyt a "jókedv, talán más is, de egyszerre a sötétből maszály harcosoknak öltözött (azok is voltak!) emberek kezdtek közeledni és körülvenni bennünket.

Mondanom sem kell ez volt a teljes kijózanodás! Az egyik műszakis kolléga szinte pillanatok alatt orvosolta a bajt és leléptünk.

Ezek után kértünk belépést a Nemzeti Parkba a vadállatok közé a kis Toyotával, ahol előzetesen alá kellett írnunk egy nyilatkozatot, hogyha aznap délután x ideig nem érünk a kapuig, akkor Ők indulnak a keresésünkre.

Hát nekem ennyi jutott Tanzániából, egyébként pedig egy csodálatos és izgalmas(!?) világ, sok képpel

alább.

A Mikumi park bejárata és ezzel a kocsival indultunk a vadak közé!

Simon Tibi vendégei voltunk egy hangulatos, helyi vendéglőben.

A fiúk akikkel a kalandot átéltem (Jakab(?) János,...Gyuri (vizilabda király?)),egyébként Ő javította meg a lerobbant első képen látható Toyotát. Sajnos a memóriám már nem a régi és a vezeték nevüket elfelejtettem.

Jómagam. ugyanott, picit fiatalabb kiadásban

A vadak, akik ott keringtek körülöttünk

Külön kialakított panoráma étterem terasza, ahonnan a vízhez jövő vadakat lehetett megfigyelni.

A kikötő.

A belvárosban, már akkor így nézett ki!