Svájc 1973. június

Cégünk három nagyembere, valamint gyérségem, elutaztunk Svájcba, hogy meglátogassunk egy kis izzólámpa-gyárat. Zürichbe repültünk, ahol a reptéren a vendéglátó cég kocsija várt bennünket, hogy a gyártelepükre, Goldauba vigyen.

Az elénk küldött gépkocsivezetőtől elállt a lélekzet! Tessék elképzelni egy korai harmincasait taposó fess, hosszúkás nőt, elegáns kosztümben, magassarkú cipőben, szépen sminkelt arccal, ragyogó kék szemekkel, nagy, lobogó vörös sörénnyel, amint tartja a táblát a "Tungsram" felirattal, majd felragadva két bőröndöt, az autóhoz kisér bennünket.

Útközben udvarias sofőrös tartózkodással viselkedett, nemigen kiséreltük meg a beszélgetésünkbe bevonni, pláne nem volt még árnyéka sem a flörtölgetésnek.

A gyár irodaépületébe érkezvén helyet foglaltunk a hallban, a hölgy pedig beült a recepciós pultba, és telefonált a tulajnak, Nägeli úrnak, hogy megérkeztünk. A recepcós pultnál ülve egyéb tennivalókkal is kezdett foglalkozni, majd fejére vette a kis gyári telefonközpont fej-készülékét és egy-két kapcsolást le is bonyolított. Láttuk, hogy tulajdonképpen nem sofőr, illetve nem csak sofőr, hanem recepciós (portás) is, meg még telefonközpontos is.

Aztán Nägeli úr megjelent, bevonultunk az irodájába, búcsut mondva a szemek további legeltetésének. Ámde amikor a megbeszélésünk vége felé egy kis feljegyzést szándékoztunk felvenni, és Nägeli úr a titkárnőjéért csengetett, az előbbi hölgy jelent meg gyorsíró füzettel és ceruzával, leült, várva a diktálást. Szóval titkárnő is! Hát hány lenyúzható bőre van a rókának?! (Mocskos szemét kapitalista!)

Ebéd után elmentünk Nägeli úr rezidenciájába, ami a Vierwaldstatti tó partján állt, és a kert végében lévő stégnél "hajóra szálltunk". Nägeli úr nagyobbacska motorcsónakja (jachtja?) várt ott bennünket. Már meg sem lepett: a beszállásnál ki nyújtotta segítségül a kezét, majd ki kötötte el a hajót, és ki állt a kormányhoz? Természetesen ez is az a nő volt, alkalomhoz illően tengerészesen öltözve. (Még egy munkakör!?)

A hegyek koszorújával övezett tavon felejthetetlen volt ez a hajózás. A vége az volt, hogy kikötöttünk egy halászvendéglőnél vacsorázni. Itt derült ki a csodanő legfontosabb munkaköre, amikor elfoglalta helyét az asztalfőn: ő Nägeli úr felesége.

(És mindez akkor volt, amikor még nálunk úgy "gazdálkodtunk", a munkaerővel, hogy legalább hárman végezzék egy ember munkáját. Továbbá, hallom, egyesek mostanság is úgy küzdenének a munkanélküliség ellen, hogy ösztönöznék a vállalkozót, hogy két embert tegyen egy egyemberes állásba.)