Szibéria

A Varsói Szerződés, mindent megtett katonái érdekében. Többek között, egy olyan javaslat született, hogy "Minden katona legyen vérrel ellátva". Ez alatt azt értették, hogy egy vérplazmával, vagy más vérpótló anyaggal megtöltött műanyag tasakot rendszeresítenek, a Béketábor valamennyi katonájánál. Ezután ha jön a "baj", a harcos csak előkapja kis tasakját és magánál, vagy társánál, pótolja a vérveszteséget.

Szabó Zoltán gyárigazgató szerint, pont nekünk találták ki a vér tasakolásának gépesítését. (Ezen nem döbbentünk meg, mert szerinte tudtunk volna többek között, csempegyártást automatizálni, a Posta részére levélosztályozót gyártani és ami a csúcs, NC gépeket is létrehozni.) Nem tudom, hogy intézte el, de műszakiként bekerültem abba a küldöttségbe, amelyik a Varsói Szerződés Orvosi Bizottsága kurgáni egyeztető ülésére kiutazott. A Bizottságnak az volt a feladata, hogy az "elv" részletes megtárgyalása mellett, azt is tisztázzák az országok küldöttei, hogyan lesznek kivitelezve az ott kitalált megoldások, vagyis mibe és hogyan töltik a katonáknak kiosztandó vért.

Kurgán az Urálon túl található, ezért már Szibériának számít. A cári időkben, főleg a rendszer politikai ellenfeleit száműzték ide, de sok, kisebb vétket elkövető köztörvényes bűnöző is itt töltötte a rá kiszabott büntetést. Az iskolai tanulmányaim alapján úgy képzeltem el, hogy a száműzetés, egy kegyetlen büntetés. A száműzöttek éheznek, fáznak, düledező viskókban tengetik sivár életüket. Biztos volt sok ilyen is, de azokat a cár atyuska bírósága nem Kurgánba "utalta" be. A szép és jól megépített faházakat - méretük alapján némelyiket inkább palotának hívnám - ma is használják. Egyik másik látogatható. A korhűen berendezett helyiségekben található tárgyak és a falakon látható tablók alapján, az embernek az az érzése, hogy kellemes kisvárosi életet éltek itt, a száműzöttek.

November utolsó hete volt, amikor a négytagú magyar küldöttség kiutazott Kurgánba, ahol - a többiekhez hasonlóan ünnepélyes fogadtatásban volt részünk. Mindent megtettek - és ezt többször is hangoztatták - hogy jól érezzük magunkat. Minden delegáció mellé kijelöltek egy igen csinos kísérőt. (Mint kiderült, egy direkt e célból rendezett szépségversenyen választották ki őket.) Azonban mind a négyünknek az volt a véleménye, hogy a hölgyeknek, a szépségükön és az elegáns ruhájukon kívül, másra nem futotta. Csak oroszul beszéltek és fogalmuk sem volt arról, mi hol van, illetve mikor mi fog történni. Az is igaz viszont, hogy a második nap után eltűntek és többé nem találkoztunk velük.

A szálloda dísztermében megtartott nyitó megbeszélés után, a házigazda szovjet delegáció vezetője - egy deres hajú tábornok - mindenkit meghívott egy "szibériai vacsorára".

- Találkozás húsz órakor az előcsarnokban! Adta ki a parancsot.

Kiküldetéseimre - főleg a Szovjetunióba - nem szoktam "ruhatárral" utazni. Most is felvettem egy tiszta inget és kötöttem egy másik nyakkendőt. A zakóm meg a nadrágom - véleményem szerint - minden alkalomra megfelelt. (De kiderült, hogy van alkalom, amikor kevésnek bizonyultak.)

Amikor már mindenki az előcsarnokban nyüzsgött, a tábornok elnézést kért attól a pár elvtársnőtől, akiknek a vacsorát a szobájukban fogják felszolgálni, majd hozzánk fordult:

- Elvtársak kövessenek! Ezzel elindult ki a szállodából.

Arról eddig nem beszéltem, hogy a kedves kisvárost, méteres hó fedte, és a higanyszál sem emelkedett mínusz tíz fok fölé. De nem volt mit tenni, mentünk - úgy hajadonfőn, zakóban - a hótól megtisztított csapáson a tábornok után. Az egyik kezem a fejemre tettem, így pótolva a sapkát, a másikkal próbáltam összébb húzni a zakómat és szedtem a lábam amennyire tudtam. Szerencsére, kb. háromszáz méter után célhoz értünk. Egy majdnem üres, elég nagy - fűtetlen - terembe vezetett a tábornok elvtárs. A "majdnem" jelzőt azért érdemelte ki a terem, mert a falak mentén, frissen gyalult padok helyezkedtek el, rajtuk fehér lepedők, előttük még nem használt, új fapapucsok.

- Vetkőzzünk elvtársak! Rendelkezett a házigazda.

Mindenki úgy nézett, mint aki nem érti mit mondanak. De amikor a tábornok kezdte levenni a zakóját és tolni le a gatyáját, világossá vált, hogy itt - ezen a fagypont alatti helyen - bizony meztelenre kell vetkőzni. Vonakodva, de szép lassan mindenki megvált az addig - úgy ahogy - meleget biztosító ruházatától és ahogy a házigazdától láttuk, magunkra tekertük a lepedőt.

Dermedten néztünk egymásra. Most mi lesz ?

Pazsáluszta, pazsáluszta ! Kezdte terelni a díszes társaságot a szomszéd helyiségbe, a lepedőbe burkolt tábornok. Amikor vacogva átözönlöttünk, mindenkinek tátva maradt a szája. A hatalmas asztalokon, óriási tálakon, különböző húsok, saláták, gyümölcsök tornyosultak és természetesen a vodkás üvegek serege sem maradhatott el.

Még mielőtt elfoglaltuk helyünket az asztalok melletti padokon, vodkával köszöntöttük egymást. Majd újratöltés után a helyieket és végül ittunk munkánk várható sikerére. Nem hiszem, hogy volt egy is közöttünk, aki kihagyta volna ezt az alkalmat. A kihűlőben lévő szervezetünk igényelte a fűtőanyagot.

Nekiláttunk a finomabbnál finomabb húsok, saláták és az asztalon található egyéb finomságok felfalásának. (Legtöbbünk a repülőgépen evett utoljára.) Ekkor jött a meglepetés, amitől szibériai vacsora lett ez a falatozás. A mellettünk lévő helyiség ugyanis egy hatalmas szauna volt és megszakítva az evést, átmentünk szaunázni.

Ezután váltakozva ettünk, ittunk, majd szaunáztunk. A lepedő pillanatok alatt csurom víz és természetesen hideg lett, ezért az ember igyekezett a gőzbe. Ott viszont, egy idő után fullasztó volt a hőség, ezért jobb volt kint. Kint a hideg miatt inni kellett, az ivás pedig igényelte az evést. Nem telt el sok idő és - minden külön szervezés nélkül - működött a körforgás. Mindenki nagyon jól érezte magát. Külön szórakozás volt - legalább is nekünk magyaroknak - a többiek "rosszindulatú gusztálása". Az átlag nem volt olyan fiatal, mint mi. Néhányukra felcsúszott pár felesleges kiló. Voltak, akihez a férfiasság osztásánál nem volt kegyes a természet, de természetesen volt ellenpélda is. Jól szórakoztunk.. Biztos, mások meg rajtunk.

Hogy hogyan fejeződött be a vacsora és hogyan kerültem vissza a szállodába, majd az ágyamba, arra nem emlékszem. Hiába érdeklődtem a többieknél, ők sem tudtak felvilágosítást adni, Náluk is filmszakadás volt.

Másnap - az előzetes programtól eltérően - délelőtt, "szabad foglalkozást" tartottunk. A megbeszélés délután folytatódott. Az elvtársnők biztos nem értették, hogy miért kuncognak az elvtársak, amikor egy egy testesebb hozzászóló felállt, hogy kifejtse véleményét. Ez a férfiak titka maradt.

Egészében, jó és főleg érdekes volt minden. Azonban szerintem - európai szemmel nézve - nem volt egy szerencsés dolog, vadidegen, különböző nációhoz és korosztályhoz tartozó embereket, véleményük kikérése nélkül - pőrén - közösen vacsoráztatni.

A "Minden katona legyen vérrel ellátva" elképzelés, ott Kurgánban egy lépést sem ment előre. Mindenki elmondta milyen jó lenne alaposabban megvizsgálni a témát. Úgy működött a Bizottság, ahogy abban az időben minden Bizottság. Szakcsoportok létrehozására tettek javaslatot, de egyet se hoztak létre. A magyar delegáció vezetője - egy jó fej alezredes - egyszer szólt hozzá, kifejtette, hogy milyen jó lesz majd, ha lesz.

A kurgáni utazás óta nem hallottam a témáról. Viszont örökké emlékezni fogok a felejthetetlen szibériai vacsorára.