Szinkrontolmácsolás Amerikában

A '90-es évek elején már a GE volt a tulajdonos, és többek között azt is vizsgálták, hogy a magyar gépgyárak életképesek-e, érdemes-e megtartani őket, esetleg még több munkát adni nekik a hazaiak rovására vagy éppen be kell zárni őket. A váltakozva kiküldött GE-s emberek különböző szakmai színvonalon mozogtak, de általában azért az volt az alapfeltevésük, hogy nehogy már Amerikától vigyen el munkát egy magyar gépgyár. A "Doktor" (dr. Horváth László gyárigazgató) szívósan és logikusan, időnként csalikat is bevetve győzködte őket az ellenkezőjéről, a stáb meg ehhez igyekezett mindenféle adatokkal alátámasztást adni.

Egyszer aztán az igazgatót meghívták, hogy Clevelandben és környékén látogasson meg néhány ottani GE beszállítót és nézze meg az esetleges kooperációs lehetőségeket.

Ilyen esetekben általában egy angolban perfekt Tungsramos kereskedő volt az útitárs, most azonban óriási meglepetésemre a Doktor nekem szólt, hogy készüljek, mert én utazok vele, én leszek a tolmács.

Meglehetősen be voltam…hogy is mondjam…ijedve.

Németül elég jól beszéltem akkor, de az angolom –pár év tanulással és egy középfokú nyelvvizsgával a hátam mögött- bizony bőségesen hagyott kívánni valót maga után, nem beszélve az angol-angol és az amerikai-angol közti különbségek okozta problémákról. Ezt onnan is lemérhettem, hogy akkor jártam a GE által indított belső MBA tanfolyamra (rajtam kívül csupa központi irodai dolgozó a tanfolyami csoportban) és bizony a kereskedők szókincsétől és kiejtésétől olyan távol voltam, mint Makó Jeruzsálemtől. Igaz, hogy műszaki szakszavakban viszont időnként jobb voltam.

Így aztán arra tippelek, hogy a választás inkább azért eshetett rám, hogy a bizalmas érvelések és adatok ne kerüljenek gyáron kívülre.

Aggodalmamban vettem egy hatalmas Samsonite aktatáskát, abban elfért két vastag szótár. Valami miatt arra gondoltam, hogy majd használni tudom őket, vagy legalább utólag megkeresem bennük, ha valamit nem értettem, vagy nem tudtam jól kifejezni. Ebből aztán nem sok lett.

Clevelandi érkezésünk után (mellékes megjegyzés: a New York-i átszállásnál kivel futottunk össze a reptéren? Baracskai Ferivel, aki egy hatalmas öltönyzsákot cipelt magával, és már hazafelé tartott) a hivatalos vendéglátó GE-s kolléga meghívott minket, hogy vegyünk részt a családi vacsorájukon. Vacsora közben persze beszélgetés, nem volt különösebb probléma, bár a francia nevű illető nagyon franciásan beszélte az angolt. A következő napokban aztán jöttek az üzemlátogatások, mindenféle beszédű és kiejtésű amerikai fickókkal találkoztunk, és ment a folyamatos diskurzus. Nagyon kellett koncentrálnom, ha egy-egy szót nem értettem azt műszaki ismeret alapú logikával pótoltam ki, minden nap végére jól elfáradtam, de meg voltam lepődve magamon, hogy a lényeget azért mindenhol le tudtam tolmácsolni. Aztán talán a harmadik napon eljutottunk egy forgácsoló beszállítóhoz, ahol a tulaj- aki nem egy nyakkendős figura volt, hanem dolgozott is az egyik gép mellett- tartott nekünk előadást magukról a gépek között. De vajon milyen nyelven? Néha elcsíptem egy-egy angolnak tűnő szót, azokból próbáltam visszaépíteni a mondanivalóját, de aztán feladtam, és azt mondtam az igazgatónak: sajnos alig értek valamit abból, amit ez a fickó beszél, mert valami rettenetes tájszólást használ. Ha értek valamit, azt majd mondom, egyébként csak dumálni fogok arról, amit itt látunk és amit mutogat, hogy ne nézzenek hülyének. Ezzel a metodikával eltöltöttük ott a rendelkezésre álló időnket, szerencsére annyira azért képben maradtunk, hogy a Doktor tudott úgy kérdezni, hogy ne tűnjön fel az, hogy az angolról magyarra tolmácsolás nagyjából kiesett.

A történtek ellenére nem kaptam megrovást, főnököm megértő volt, és az út hátralevő napjaiban ilyen problémával szerencsére már nem találkoztam.

Ez az egy hét (az amerikai) angol nyelv szempontjából nekem többet ért, mint egy egész éves nyelviskolai tanfolyam.

Bár az elcipelt szótáraknak sok hasznát nem vettem, a szókincsem mégis jelentősen bővült, ahogy az amerikai kiejtésre való fogékonyságom is

A lényeg pedig, hogy a VTG-t (akkor még legalábbis) nem zárták be.

Megjegyzés: az eset óta eltelt évek során-nyilván már kissé fejlettebb nyelvtudással- volt szerencsém tanulás, munka és turistáskodás ügyben is az USA elég sok, egymástól nagyon távoli vidékén megfordulni, többek között meglehetősen sok időt töltöttem a "mély Délen" is, ahol számunkra tényleg rettenetes kiejtéssel beszél a helyiek nem kis része. De olyan "borzalommal", mint amit ott Cleveland mellett hallottam és képtelen voltam megérteni, azóta sem találkoztam.