Tanzánia, Dar es Salaam, 77.11.28. – 12.13.

1977-ben kiszivárgott, hogy a Magyar Nemzeti Bank adna Tanzániának egy cca. 10 millió dolláros hosszúlejáratú hitelt és erről megkezdődnek az államközi tárgyalások. B.Gyula barátunk, cégünk egyik kiváló gépexportosa átszólt, hogy: te Pongi, gyere, menjünk Tanzániába, beszéljük rá őket, hogy vegyenek érte tőlünk egy lámpagyárat, így a pénz kerülő nélkül Budapest V. kerületéből a IV.-be juthatna. Nem zárkóztam el...

A Vállalat vezetői egyetértettek, és elindítottak bennünket, hogy kezdjük meg Dar es Salaamban a tárgyalásokat: mérjük fel az ország fényforrásigényét és -ellátottságát, beszéljük meg, mi lenne egy számukra is gazdaságos ajánlat egy kis lámpagyárra, de maradjunk cca. nyolc-millió dollárnál, hogy nekik is maradjon kettő.

Örültem az útnak, akkor is, hogy tudtam, ez nem lesz igazi Afrika-kaland, de mégiscsak nagyobb dolog, mintha egy jól elérhető európai helyre mennék.

Feljegyzéseim sem Tanzániát írják le, hanem csak pár dologról szólnak, ami ott történt velem.

Az első kiutazásunk Dar es Salaamba 77.11.28.-án volt. Az utazásunkat szervezők közölték, hogy, mivel Tanzániában nincs magyar kereskedelmi kirendeltség, ezért egy H.Tibor nevű úr fogja gondunkat viselni, aki ott valamilyen ENSz alkalmazott. Szállodát foglalt (Hotel Kilimanjaro) és kijön elénk a reptérre.

Megérkeztünk. Akik már járatosak voltak itt, mondták, hogy az ingünk zsebébe tegyünk egy olyan golyóstollat, amit nem sajnálunk. Ugyanis a vámtiszt a vámnyilatkozatunk szignálását minden alkalommal először a saját tollával kisérli meg, ami nem fog, majd átnyúl a pulton, - sorry! - és elveszi a miénket. Nem adja vissza, viszont a vámvizsgálat a csomagok kinyitása nélkül történik és csak cca. tíz másodpercet vesz igénybe.. Ezután útlevélvizsgálat. Tanzán vízumunk nem volt, mivel otthon azt mondták, a vízumot érkezéskor a repülőtéren fel lehet venni. Elvileg igen. Bekisértek egy irodába, hogy a pecsétet megkapjuk. A vízum árát azonban tanzán sillingben kell leróni, nekünk pedig csak angol fontunk volt. Van bank a repülőtéren?

Van, de munkaszüneti nap lévén, az be van zárva. Akkor - mondtuk a határőr tisztnek, - meg kéne keresni H.Tibort odakint, aki kijött elénk, aki majd kölcsönadja a pénzt. H.Tibor nem jött ki elénk, (később kiderült: elfelejtette...). Pénzt váltani majd a városban, a szállodában tudunk, ha már van vízumunk, de vízumunk csak akkor lesz, ha már pénzt váltottunk. A patthelyzetet végülis a bennszülött főkatona oldotta meg:hívott két géppisztolyos katonát és öten beültünk egy dzsipbe, behajtott a városba, egyenesen a Kilimandzsáró hotelbe. Géppisztolyos kiséret mellett pénzt váltottunk, majd visszautaztunk a repülőtérre, ahol megkaptuk a pecsétet az útlevelekbe. És mindez hallatlanul vidám hangulatban folyt le, és a főkatonával annyira összebarátkoztunk, hogy a taxiköltséget megkímélendő, az egyik katonával a dzsipen vitetett vissza bennünket a szállodába.

A szálloda nagyon jó volt. Modern, de izléses berendezésű nagy szobák, kitűnő fürdőszobával, hatalmas üveg tolóajtóval az erkélyre. Az én szobám a festői kikötőöbölre, Gyuláé pedig egy kétmedencés strandra nézett. Lepakoltunk és lementünk a hallba két dolgot megérdeklődni: hogyan tudjuk a strandot igénybevenni és hogyan tudnánk egy szafárin résztvenni. Megtudtuk, hogy a strand a város elitje által használt létesítmény, egy swiming-club, ahol tagsági díjat kell fizetni. Azonban, a klubot a szálloda üzemelteti, és ezért a szálloda vendégei automatikusan klubtagok. Így nekünk, ha igénybe akarjuk venni, csak azt kell csinálni, hogy a kis belépőépületnél megmutatjuk a szobakulcsunkat és ingyen bemehetünk, sőt, kapunk törölközőt és fürdőköpenyt is. A szafári iránt a hallban lévő egyik turistairodában érdeklődtünk. Mondtuk, hogy az igényeink szerények, de ha már Afrikában vagyunk.Mondták, ez nem úgy működik, mint egy városnéző busz, ami menetrendszerűen járja az útvonalát. Ezek az utak egyénileg szerveződnek. Megtudtuk, hogy a legközelebbi nemzeti park kerülhet szóba, a Mikumi, amit két nap alatt meg lehet járni. A várható költségek: egy terepjáró kocsi és sofőr bérleti díja, a kilóméterpénz, továbbá kötelezően magunkkal viszünk egy bérelt white hunter-t, egy "fehér vadász"-t, (aki lehet fekete is, aki túra-vezető és vadőr), fizetjük négy személyre egy éjszaka szállásköltségét és a két napi élelmezést. Plusz apróságok és az előre nem láthatók.

Ennyi pénz nincs, szafári ugrott.

A hivatalos tennivalóink a Nemzeti Fejlesztési Központban voltak, ami a szállodától egy sarokra volt, és ahova naponta, vagy kétnaponta átsétáltunk egy-egy órácskára, begyüjtetni velük adatokat és tárgyalni a lámpagyárról. Ilyenkor tettünk esetleg egy kis városnéző sétát is. Dar es Salaam nem az ország adminisztratív fővárosa, (az Dodoma), de a legnagyob és legfontosabb város. Itt vannak a kereskedelmi, pénzügyi és kulturális központok, és a követségek is, A város - néhány öt-hatemeletes épülettől eltekintve - eléggé földszintes volt, tágas, árnyas, rengeteg növénnyel, virággal, tarka ruhájú járókelőkkel. Sok kis üzletben böngésztük az afrikai emléktárgyakat, a különleges fűszereket. A piacot nem lehetett kihagyni! Az egyik legafrikaibb látvány azonban az a harcias, de festői kinézetű masszáj csoport volt, (skarlátvörös köpeny, a férfiak kezében lándzsa és paizs, a nők színes gyöngyökkel rakva és fűzve), amint a korház előtti buszmegállóban hazamenet a buszra vártak. Hogy nézhettek ezek ki a kórterem fehérjében, amikor a nagyi ágyát állták körül!

A maradék időnket az úszómedence mellett töltöttük a napozóágyon, némi úszással egybekötve. A környezet a békebeli gyarmati időket idézte: A strandoló közönség napközben délutánig elegáns fehér hölgyekből állt, akik cseverésztek, iszogattak, strandoltak, és ha gyermeket is hoztak, akkor hozták a bennszülött dadusaikat is, akik gondot viseltek a gyermekmedencében pancsoló kicsikre. Bennszülött volt továbbá a pincér is, aki az italainkat a napozóágy mellé hordta. Délután megjöttek a férjek, (hajóvállalat-igazgató, sebész főorvos, légitársaságok, stb.), ledobták az elegáns hivatali cuccot, megmerültek a medencébe, majd a viszkibe és a sörbe, csatlakozva az egész nap pletykálkodókhoz, és végül mindenki elvonult az esti programhoz. Nekem meg olykor fájt a szívem, amikor az jutott eszembe, hogy ha megfeszülnék, sem tudnám csak egy hétre ilyen helyzetbe hozni az én kis kedvesemet.