Tanzániai emlék

INDULÁS: meleg, verőfényes nyári nap volt 1983. június 24-én. A MALÉV 400-as római járata 8 óra 35 perckor indult Ferihegyről. A Business Classon a kellemesen hűtött kabinban csak ketten, munkahelyi kollegámmal, foglaltunk helyet. Úti célunk Tanzánia, Dar es Salaam volt. Munkahelyünk - TUNGSRAM Rt. - megbízásából, egyéves kiküldetésre a Tanzániában építendő lámpa- és fénycsőgyár energetikai rendszere szerelési munkáinak irányítására utaztunk.

Odakint már 25 °C körül lehetett a hőmérséklet, nyár volt, kánikula. Whisky-t rendeltünk jéggel, benne volt a jegy árában. Máris a Balaton felett repültünk, jól éreztem magam. Ábrándoztam. Eszembe jutott az egészen fiatal gyermekkorom, amikor az ember már sok mindenféléről álmodozik, de még minden előtte van, még csak jövője van és ebbe a jövőképbe nagyon- nagyon sok minden, nagyra törő álmok, vágyak, várakozások beleférnek. Ez az a kor, amikor az ember, Isten adta képessége folytán úgy érzi, belőle még bárki, akár különleges ember is lehet, ha a jó sorsa is úgy akarja. Most itt ülök ezen a gépen, útban egy egzotikus ország felé, a stewardess a második jeges whisky-t hozza nekünk és kedvesen érdeklődve úti tervünk felől, figyelmünkbe ajánlja, ha majd kirándulunk, ugyan ki ne hagyjuk meglátogatni a Seychelle-szigeteket, mert az maga a földi paradicsom. Kedves javaslatát megköszöntük és a második whisky enyhe mámorában megígértük, hogy oda bizony ellátogatunk.

Lelki szemeimmel láttam azt a kis gyermeket, aki egy Nógrád megyei faluból indult el a kisvárosi gimnáziumba tanulni, nagy akarattal és erős elhatározással, a szüleinek mindenről lemondó önzetlen támogatásával, hogy valóra váltsa a teljesen még ki sem alakult nagy terveit, amely valamiféle jobb, teljesebb, szebb és gazdagabb életkörülményeket jelent, amelyben szép, gondtalan életet biztosit majd öreg szüleinek, akik oly sok áldozatot vállaltak, hogy tanulhasson. Az életsors olykor bőkezűen jutalmaz, máskor keményen fukar.

Elutazásom előtt májusban, szülőfalumban, eltemettük Apámat. Nem voltam ott az ágyánál, amikor meghalt, pedig ott lehettem volna, nem fogtam a kezét utolsó percében, pedig megtehettem volna, azóta sem tudtam ezt megbocsátani magamnak. Ezt a lelki terhet halálomig cipelni fogom. Apám, bocsáss meg nekem!

Akkor, Róma felé repülve a gép fedélzetén ezt a rossz lelkiismereti érzést lefojtotta a nagy lehetőség, Afrika megízlelése és az anyagi előbbre jutás lehetősége. Akkor, nem gondoltam, nem gondolhattam, hogy körülöttem hamarosan nagyon tragikusra fordulnak az események és majdnem egy hónappal később, egy újabb súlyos lelki teherrel megrakottan kell helyet foglalnom a Dar es Salaamból hazafelé induló Lufthansa gépen. Azonban ez egy későbbi történet lesz. A római repülőtér légterébe érkeztünk és a gép megkezdte a leszállást. Róma átszállóhely volt számunkra Nizza felé, majd Nizzában újabb átszállás az Air France járatára, amelynek Jeddah és Dar es Salaam érintésével a Mauritius szigetek volt a végállomása. Ki volt az az őrült és miért választotta nekünk ezt a meglehetősen fárasztó útvonalat? - mondogattuk egymásnak kollegámmal, amikor a hőségtől fél ájultan üdítő után néztünk a római repülőtér várakozójában és kerestük a beszálló kaput a nizzai géphez. Legalább három óra várakozási idő volt a nizzai gép indulásáig. Igazi kánikulai nap volt Rómában is, a várakozóban hőség. Bágyadtan nézegettük egy darabig a repülőtéri butikokat, vizsgálgattuk az árakat, a kollegám vett egy sztereó rádiós-magnót, mivel hazulról nem hozott magával rádiót. Végre elérkezett a beszállás ideje a Nizza felé induló Air France gépre, 13 óra 40 perc volt és pokoli hőség. Rövid volt az út Rómából Nizzába, csak italt szolgáltak fel a gépen. Gyönyörűséges látvány volt, ahogy a gép a tenger felől fordult rá a nizzai leszállópályára, az öbölben csónakok és vitorlások sokasága, kissé távolabb a parttól egy-két bátor vitorlázó volt kinn a vízen, óriási lehetett a hőség, ezt felülről is érzékeltük, tűzött a nap, tükör sima volt a víz, az öbölben egy szellő sem mozdult. Sikeres földet érés után hamarosan benn voltunk az utasváróban. A feltételezésünk, hogy nagyon meleg lehet, igazolódott, ezért rögtön valami hűsítő ital után néztünk, a pultnál egy magyar nő volt a kiszolgáló.

Magyarok a világ minden zugában megtalálhatók, ahogy azt egy későbbi afrikai történet is igazolja majd. Rövid ismerkedés: hogy került ide? mióta van itt? mi hová megyünk? kérdések pillanatokon belül elhangzottak, mi meg csak annyit tudtunk meg, hogy valahonnan Franciaországból jöttek ide és itt laknak. Többet nem sikerült megtudni, ő nem mondta, mi meg udvariasan nem kérdezgettük. Nagyon meleg volt a váróban, csak sétálgattunk le és fel, többször megvizsgálva a vámmentes bolt kínálatát, amelyet még így is túlságosan drágának találtunk, így hát semmit se vettünk. Lassan mégis csak elérkezett az izgalmas nagy pillanat, 17 óra 15 perckor startolt velünk az Air France 489-es járata, irány: AFRIKA. A betonon egy csinos, piros ruhás légi kisasszony búcsúztatta a gépet. Miért is volt olyan érzésem mintha csakis rám mosolygott volna? Bizony forró, fárasztó nap volt mögöttem.

MEGÉRKEZÉS: Afrika, gyermeki képzeletem fantáziadús világában rejtélyes, rémisztő történetek formájában élt. Ezek a történetek, emlékek, olvasmányaimban emberekről, állatokról, az őserdő veszélyeiről szóltak. Később, középiskolás koromból, Kittenberger kelet-afrikai utazásairól szóló kalandos vadásztörténetek kötötték le érdeklődésemet. Akkor még álmaimban sem gondolhattam, hogy valaha is eljutok Afrikába. Az életünk egy szeretni való különös történet. Azt mondják, az Isten, a Csoda bennünk lakozik. Én, akkor az Airbus fedélzetén egy különlegesen izgalmas világ felé utaztam, amely mint uticél, villamosmérnökként bizony korábban nem foglalkoztatott.

A testvérbátyám erdőmérnök volt, magas beosztású vezető és szenvedélyes vadász lett. Sokat vadászott és sok vadásztörténetet olvasott. Az afrikai nagy vadak vadászata az álmok netovábbja lehetett volna számára. Soha nem jutott el Afrikába, tragikus életsorsa időnek előtte a debreceni köztemető egy árnyékos parcelláját jelölte ki számára, nyugodjon békében. Rendkívüli hazautazásom azzal a bizonyos Lufthansa járattal az ő végtelenül tragikus halálához kapcsolódik.

Az Airbus fedélzetén alapjában véve egyhangúan telt az idő, engem mégis lekötött a szemlélődés a gép ablakából, a mélykék ég felettünk, és az alattunk elhúzódó táj látványa. Besötétedett, kilenc óra felé lehetett a hazai időt mutató órám szerint, amikor egy megkapóan szép, világító fénysorokból álló látvány tűnt fel alattunk. Mint hamarosan kiderült, ez a jeddah-i repülőtér volt, ahol leszálltunk üzemanyagot felvenni, azonban ez nem volt kiszálló hely. A hangosbeszélőn tájékoztattak bennünket, hogy ha esetleg szeszes ital van kinn a pultokon, tegyük el, mert arab határőr vagy vámos feljöhet a gépre és talán probléma lehet belőle. Valóban jött egy egyenruhás arab, azonban nem jött végig a gépen, egyszóval semmi probléma nem volt, így hát békességben tovább indultunk Dar es Salaam felé.

Dar es Salaam: kikötőváros, egykor Tanzánia fővárosa volt, mint később megtudtam nem régen építettek egy másik fővárost - Dodoma - több száz kilométerre a tengerparttól, a kontinens belsejében. Kora hajnalban, ottani idő szerint három óra tájban szálltunk le a kifutóra. Nagyon sötét volt, sokat nem láttam, azonban a gépből kilépve szinte mellbe vágott a több mint 90 % nedvesség tartalmú forró afrikai levegő. A vámvizsgálathoz egy deszkapalánkkal határolt folyosón jutottunk el, amely engem a vadnyugati filmek vasútállomásainak várakozójára emlékeztetett. Később megtudtuk, hogy építkeznek és az építési terület volt lezárva. A váróban várt ránk a létesítmény magyar igazgatója, egykori évfolyamtársam még az egyetemről, és nagy lelkesedéssel integettünk, amint felfedeztük egymást az ablakon keresztül.

Belépés előtt a szokásos kérdőíveket kellett kitölteni, mindenféle kérdésre választ adva, majd az óriási méretű és számú csomagjainkkal mehettünk a vámvizsgálathoz, azonban az első ízelítőt Afrikából már itt megkaptuk, ugyanis mindkettőnknek egy-egy bőröndje nem került elő. Hosszas vizsgálódás, jegyzőkönyvezés után megállapították, hogy nem kerültek kirakásra a gépből és így tovább utaztak Mauritius felé. Onnan visszafelé legkorábban egy hét múlva jön gép, azzal visszahozzák, ha még meglesznek. Kollégámnak minden fehérneműje az elveszett csomagjában volt, nekem is az ingeim, alsónadrágjaim egy része az elveszett csomagomban volt, azonban szerencsére egy váltásra valót a másik bőröndömbe pakoltam. Végül is kikeveredtünk az épületből és bepakolhattunk a kocsiba, amellyel a magyar igazgató jött értünk. Meglepetésként két fekete-afrikai volt vele, mint kiderült, egyikük a gyár személyzeti vezetője, aki külön a mi tiszteletünkre kelt fel ilyen korán, ezt vegyük nagy megtiszteltetésnek, mert nem szoktak ilyet tenni. A másik a sofőr volt, mivel vállalati kocsival jöttek. A sötét, meleg, párás afrikai éjszakában mintegy 30 perces autóút után érkeztünk meg szálláshelyünkre az NIC - National Insurance Corporation - épületébe, a tojásházba, ahogy a kinti magyarok hívták - jellegzetes homlokzata miatt -, amint később megtudtam.

A 3. emeleten lakott magyar igazgatónk családostul két gyermekükkel, a mi jövendőbeli lakásunk kollégámmal az 5.-en volt. Tágas, szép, nagy lakás volt, nagy nappalival, két hálószobával, két fürdőszobával, tágas konyhával, trópusi viszonyoknak megfelelően építve, két légkondival ellátva, árnyékolt terasszal. Átmenetileg berendezkedtünk, a további terv ugyanis az volt, hogy a család egy hónap múlva jön utánunk, mire már kialakítjuk az emberi viszonyokat. Az eltűnt csomagjaink hiánya hamarosan érzékenyen érintett bennünket, mivel az egy-két alsónadrágot és a pár inget folyamatosan mosásban kellett tartanunk, ha azt akartuk, hogy magunk és környezetünk számára elviselhetők legyünk a közel 100%-os páratartalom és a 34-35 fokos meleg mellett. De azért minden nagyon érdekes, izgalmas élmény volt.

Hamarosan megismerkedtünk hívatlan vendégeinkkel, a hatalmas méretű csótányokkal, itteni nevükön "kokrocsok"-kal, valamint a mennyezeten szaladgáló barátságos gekkókkal. Voltak veszélyesebb látogatók is, amelyek különösen este és éjszaka jöttek szívesen, ők voltak a szúnyogok vagy a moszkitók. Különösen azért voltak veszélyesek, mert bizony hatékony terjesztői a maláriának. Védekezni ellenük rendszeres gyógyszerszedéssel lehetett, valamint szúnyoghálóval, amelyet az ágy fölé kellett szerkeszteni. Végül is a hosszú fárasztó utazás után, kellőképpen kimerülve mély álomba szenderülve elaludtunk.