Tungsramos kezdet és a 100 dolláros fogadás

Még csak pár napja ért a megtiszteltetés, hogy csatlakozhattam a Tungsram nyugdíjas csapathoz, eddig csak ismerkedtem a web oldalon található tartalmakkal, örömmel fedeztem fel a csapat tagjai között a személyes ismerősöket valamint azokat, akiket csak a nevükről ismertem és természetesen azokat is, akik számomra eddig nem voltak ismerősök.

Tisztelettel gondolok erre a csapatra, félelmetes belegondolni, hogy micsoda, tudás, tapasztalat, ismeret van ebben a társaságban, micsoda érték az, hogy ilyen formában is megőrizzük mindazt, amit nekünk a TUNGSRAM név jelent.

Én, igaz koromnál (és sorsomnál) fogva, a vezetői pályafutásom nagy részét már a GE érában teljesítettem, de a sors úgy intézte, hogy 1973-ban az EIVRT-ben kezdtem és 2018. Április 28-án, amikor nyugdíjba mentem ismét Tunsgram volt a vállalatom neve. Szép keretes történet...

Hogy is volt a kezdet?

1973-ban érettségiztem a Ganz Ábrahám Szakközépiskolában Zalaegerszegen és az érettségi elnök egy bizonyos Zsidró Pál volt, aki akkor a Nagykanizsai "Izzó" igazgatója volt.

A vizsgák utáni záróbeszédében bíztatott minket, hogy jelentkezzünk a kanizsai gyárba, mert ott szükség van fiatal szakemberekre.

Én akkor főiskolára jelentkeztem tovább akartam tanulni, de nem sikerült a felvételim. Aztán egy átbulizott nyár után, Augusztus vége felé találkoztam egy barátommal (Soós Gyurival a suliból, sajnos már nincs velünk) aki szintén úgy járt, mint én. Megbeszéltük, hogy lassan el kellene kezdeni valamit dolgozni.

Te - mondtam neki- minket az érettségin hívott egy igazgató, hogy menjünk a Kanizsai Tungsramba, gyere, keressük meg!

Úgy is lett elmentünk a portára (két fiatal suttyó...) és mondtuk, hogy Zsidró Pált keressük, szeretnénk vele beszélni, mert ő hívott minket a gyárba.

Ha hiszitek, ha nem, 10 percen belül már az irodájában voltunk,(pedig szerintem fogalma sem volt, hogy kik vagyunk), leültetett, kérdezett, hogy termelésben akarunk-e dolgozni, vagy karbantartásban.

A termelésről halvány fogalmunk sem volt, a karbantartásról már hallottunk valamit, így azt választottuk.

Telefonált, Móger Laci bácsit felhívta, mondta, hogy itt van két fiatal, akit fel kell venni. Lekísértek bennünket és másnap már büszke TMK-sok voltunk...

Hát így kezdődött... később, amikor már magam is igazgatóként dolgoztam és egy-egy fiatal pályakezdő hozzám jött, mindig eszembe jutott Zsidró Pál...én is ugyanolyan komolyan vettem , segítettem őket.

Milyen érdekes az élet, lehet, hogy ha akkor nem Ő az igazgató, akkor most nem írom ezt a történetet?

A száz dolláros fogadás

Az 1990-es évek végén felmerült, hogy a Low Watt Biax (LWBX) gépsort, a nagykanizsai CFL gyárba transzferáljuk Circleville-ből. Persze minden a legteljesebb titokban, mint tudjátok az USA-ból elhozni termelést az nem volt egyszerű. Aztán 1999-re összeállt a terv. Addigra már az a gépsor nagyon leharcolt állapotban volt az információink szerint, mert megnézni persze nem lehetett, csak az utolsó héten engedtek be bennünket a gyárba.

Magyar részről én voltam a gyári projektfelelős, amerikai részről Jim Liston.

Biztosan tudjátok, a GE-ben ha valamit akartál, akkor rohadt agresszív akcióterveket kellett összeállítani és még arra is általában rányomták a challenge-et.

Így is tettünk, elkészült az anyag és Budapesten mutattuk be Bob Lubecky-nek, valamint Joe Barranco-nak, (az Észak-Amerikai gyártás vezetője volt), aki akkor itt volt Magyarországon. A terv szerint év végén Decemberben vettük fel a gépeket, januárban érkeztek meg Kanizsára és márciusban már gyártást terveztünk rá. Sőt Április végére 70% feletti YIELD-et ígértünk. Hozzá kell tenni, hogy Circleville-ben már az 50%-ra is pezsgőt bontottak.

Le is nyomtuk a prezit, akcióterv részletesen, költségterv, ramp up terv, stb....ahogy kell.

Végeztünk, vártuk a hatást, a döntést.

Barranco ránézett Bob Lubecky-re és azt mondta, hogy ezt nem tudja elhinni ez a terv túl agresszív.

Főleg a ramp up tervet kifogásolta, azt mondta 70% YIELD, az ilyen gyorsan nem elérhető.

Bob persze mellettünk volt, mondta, hogy ez pedig így lesz, a mi csapatunk képes rá.

Erre Joe azt mondta, hogy Ő fogad 100$-ba, hogy ez nem valósul így meg, az ígért terv szerint. Így is lett kezet fogtak, fogadtak.

Aztán a munka jött, kemény hajrá amúgy magyar módra, éjjel nappal. Kiváló szakemberek voltak akkor a CFL-en, Büki Laci, Szalai Szabolcs, Tóth Balázs, Pölcz Csaba , Horváth Szilárd, Horváth Árpád, Baksa László, ez volt a műszerész csapat.

Következő év Májusban jött ismét Joe Barranco Magyarországra és Nagykanizsára, Bob-al együtt.

Addigra már a gépsor bőven szépen termelt, rendbe téve, lefestve, kipofozva, személyzet betanítva, minden típus PVP készen volt, stb...

Annyi könnyebbséget azért adtunk magunknak, hogy a látogatásra a legjobban gyártható 7W-os típust programoztuk a sorra. Tele is voltak a fogók, szinte nem volt hiány, cserép a földön sehol nem volt, szép nyugodt termelés folyt. Barranco, gondolom ilyet Circleville-ben soha nem látott.

Emlékszem kutya meleg volt, izzadtak mindketten rendesen a gépsor mellett, de becsületesen legalább fél órát nézelődtek, érdekelte őket szinte minden részlet. A gépsor végén volt egy tábla ahol a termelési eredményeket követtük, azon világosan látszott, hogy a tervezett cél már korábban, bőven megvolt.

A végén Joe ránézett Bob-ra benyúlt a zsebébe elővette az erszényét, kivett 50$-t, majd mondta Bob-nak, hogy Ő is adjon annyit. Bob szintén perkált, aztán a 100$-t a kezembe nyomták, hogy ezt a csapatnak adják.

Természetesen én mindjárt hívtam Büki Laci üzemvezető barátomat, hogy ezt a kis pénzt el lehet tapsolni a csapattal. Akkor még 100$-ból be lehetett menni egy kocsmába pár embernek....

Hát így történt.