Új félvezető termék: "Perisztaltikus mozgás" a Tungsramban.

Minden élő szervezetnek energiára, táplálékra van szüksége feladatai ellátásához. Ez a táplálék a tápcsatornán halad keresztül, miközben az energia és minden hasznos anyag kivonódik belőle. A tápanyag előre haladását a tápcsatorna perisztaltikus mozgása biztosítja, folyamatosan "lökdösve előre" a falatot. (Ez a perisztaltikus mozgás biztosítja, hogy enni-inni is tudunk akár fejen állva is: a táplálék fölfelé is tud haladni, miközben előre mozog.)

A Tungsram, amíg létezett, szintén egy "élőlény" volt, egy élő szervezet, amit táplálni kellett. Ezt a funkciót a termékei biztosították, amelyeknek ezek után ugyanolyan mozgást kellett végezniük a szervezetben, mintha egy falat kenyér lettek volna: be kellett kapni őket, végig haladtak életciklusukon (a tápcsatornán) biztosítva az energiát (ti. a pénzt, a nyereséget) majd végül a már nem használható termék kilökődött, vagyis megszűnt az előállítása. Nem volt ez másképp a félvezetők gyártása során sem az Izzóban.

A "perisztaltika beindulásához" egy vállalkozásnak öt kérdésre kell válaszolni: kinek – mit – mikor - hogyan - mennyiért? Ki lesz a vevő a milyen termékre? Mikorra kell a vevőnek? Hogyan állítjuk elő és milyen költséggel? Ha az első három kérdésre adott a válasz, ki kell dolgozni (fejleszteni) a terméket (paramétereit, gyártástechnológiáját) és ha ez is megoldott, pontos képet lehet alkotni a költségekről is. Ha tudatosul, ha nem; ha megfogalmazódik, ha nem – a világ minden vállalkozásának így kell működnie.

A Tungsram is természetesen így működött.

Bár az Izzó igen hamar bekapcsolódott a mikroelektronikába, az élvonaltól mért távolságunk gyorsan nőtt. Emiatt az első három kérdésre nagyon könnyen adódott a válasz: a vevő a hazai elektronikai ipar; azt kell kifejleszteni, amit az élenjárók már kidolgoztak; és minél hamarabb, annál jobb. Ez volt az ún. követő fejlesztés. (Ez még a fényforrások nagy részére is igaz volt, bár ott az időbeli távolság az élvonalhoz mérve sokkal kisebb volt és előfordult, hogy a piacon az Izzó jelent meg elsőként egy adott termékkel.)

A követő fejlesztés a félvezetőben – különösen az Izzó gyakorlatában – egyáltalán nem volt olyan egyszerű, mint azt első ránézésre gondolnánk. A hazai elektronikai ipar alkatrész-bázisa a nagyvilág volt (miután az importot semmi nem korlátozta) Egymás közti egyeztetés és összehangolás híján minden berendezés-konstruktőr olyan alkatrészt választott, amilyen katalógusa éppen kéznél volt – ugyanarra a funkcióra tíz felhasználó akár tíz különböző gyártót és típust is választhatott. A hazai elektronikai ipar több, mint 7000 (!!) féle félvezető alkatrészt importált. A világ legnagyobb alkatrészgyártójának sem volt ilyen széles a termékválasztéka – és ezzel kellett az Izzónak versenyezni. Kellett volna – mert ez egy garantáltan megnyerhetetlen játszma volt… (Volt még szubjektív szempont is, ami még tovább nehezítette a dolgunkat: a felhasználó anyagbeszerzőjének egyáltalán nem volt mindegy, hogy egy adott alkatrészért mondjuk Bécsbe, Münchenbe vagy a Váci út 77-be kell menni… Bécs, München valahogy vonzóbbnak tűnt, mint Újpest… Egyébként kétségtelen, hogy a magyar elektronikai berendezéseknek azért volt hallatlanul magas ázsiójuk a KGST-ben, mert tele voltak nyugati alkatrésszel.)

A "céltípussal" való teljes azonosságot szintén nehéz volt elérni. Az előírás az volt, hogy a Tungsram termék akkor jó, ha kiveszem a nyugati alkatrészt - beteszem helyére a magyart és semmi, de semmi nem változik. Ez volt az ún. "pin-to-pin csereszabatosság". (pin a kivezetést jelenti.) Nem rosszabb kellett, nem jobb – ugyanolyan… Jelen sorok írójának egyszer sikerült egy olyan tranzisztort kifejlesztenie, ami sokkal jobb volt, mint a céltípus. Lényegesen jobb volt az erősítése. De mégse volt jó, mert a nagyobb erősítés miatt a berendezés – amit az eredeti nyugati típusra terveztek - minduntalan begerjedt. "El kellett rontani" az eszközt, hogy jó legyen… Ezzel a pin-to-pin csereszabatossággal egyébként a Tungsram kirítt a KGST-ben: mindenki más megelégedett a funkcionális analógiával. "Erősít? Erősít. Akkor rendben, kész." Mi még a távolságokat is collban mértük, mint a nyugatiak; mindenki más metrikus mértékkel, milliméterrel. Emiatt - főleg nagy kivezető-számnál, ahol a különbségek összeadódnak – a magyar alkatrész totálisan csereszabatos lehetett a nyugati céltípussal, de nem volt csereszabatos semelyik szocialista ország hasonló célú alkatrészével sem. Egyszerűen nem lehetett a magyart a csere helyére bedugni… Ferdén is néztek ránk a szocialista partnerek; mi voltunk a kakukktojás.

Ez a tökéletes csereszabatosság különösen növekvő bonyolultságú eszközöknél okozott hatványozott gondot. Pontosan meg kellett fejteni a minta felépítését és működését (ezt hívják reverse engineering-nek) és a rendkívül apró méretek, tizedmikronok miatt ez egyáltalán nem volt egyszerű. Hogy még bonyolultabb legyen az ügy, még a céltípus gyártási technológiáját is meg kellett fejteni, hiszen az is befolyásolta a gyártott típus paramétereit. Ezért volt óriási műszaki siker (és kapott érdeméhez képest méltatlanul kevés elismerést), amikor HIKI-s mérnök kollégáink – Simon Zoli és társai - megfejtették az akkori legmodernebb mikroprocesszor, az Intel 8080 működését. Mindent összevetve, a reverse engineering legalább olyan műszaki tudást és felkészültséget igényelt, mint a hagyományos fejlesztés, a "forward engineering." Becsülték is a tungsramos félvezető szakemberek hozzáértését világszerte.

Voltak persze előnyei is a követő fejlesztésnek. Sok dolgot nem kellett kitalálni, csak le kellett koppintani – bár ez se volt egyszerű, még ha járt úton könnyebb is a haladás. Aztán – miután a Tungsram nem volt számottevő tényező a mikroelektronikai iparban, nemigen figyelte külföldről senki a magyar félvezetős szabadalmi-újítási helyzetképet. Háát – születtek is tucatjával a lekoppintott, "honosított" szabadalmak - újítások meg százszámra. Ez szerény "háztáji" honoráriuma volt annak a több tucat jófejű mérnöknek, aki adott arra, hogy figyelemmel kísérje a mikroelektronikai világpiac és ipar újdonságait. Jellemző, hogy az izzós Műszaki Könyvtár rendszeres látogatói tekintetében tízből hét félvezetős volt… (Persze messze nem csak a szabadalmak miatt. A Könyvtárnak – hála vezetőjének, Kohán Aninak - kiemelkedően jó választéka volt a világ legfontosabb félvezetős szakmai folyóirataiból – lényegében minden rendelkezésre állt. Én magam is ott készültem fel az elnyert ENSZ Iparfejlesztési Ösztöndíj amerikai megvalósítására (amiből aztán London és az Imperial College lett… A mikroelektronika érzékeny iparág volt; nem szívesen fogadták az USA-ban a Varsói Szerződés mérnökeit…) És az is igaz, hogy a legkülönbözőbb mérnök-továbbképzők-szakmérnökik izzós hallgatói közül tízből nyolc (!) a Félvezető Fejlesztés szakembere volt.)

A "mit" és a "hogyan" kérdésekre adott válaszok keresése párhuzamosan folyt: típusfejlesztés – technológia-fejlesztés. Kezdetben szervezetileg is a típusfejlesztésen volt a hangsúly: mesa fejlesztés, planár fejlesztés, IC fejlesztés – végül is a vevő típust vesz, nem technológiát – de itt fennált a párhuzamos technológiák kitalálásának veszélye. 1968-tól aztán a Félvezető Fejlesztési Főosztály mátrix szervezetben működött: Elemtechnológiai Labor – Szereléstechnikai Labor – Méréstechnikai Labor képviselte a folyamatok fejlesztését, míg a Konstrukciós Labor arról gondoskodott, hogy a technológia-fejlesztés során eladható új termék álljon össze. (Ugyancsak ilyen "horizontális" szerepkört vitt a Kenderessy Tamás, majd Schődl Ervin-vezette és nagyon sikeres Berendezés-fejlesztési Labor.)

Ha a fejlesztés során elértük és biztosan reprodukáltuk a céltípus paramétereit, a kifejlesztett típust "prototipizáltuk" és az megjelent az izzós félvezető katalógusban. Ezzel a típus persze még nem okvetlenül volt érett a tömeggyártásra; főleg akkor volt nagy a pánik, ha a fejlesztési munka váratlanul nagyon rövid idő alatt sikerre vezetett. "Ajjaj, benne maradtak a problémák a típusban…" – ez volt a fejlesztők szokásos félelme- és ez általában így is volt; a fejlesztés során nem jött elő a problémák zöme. Emiatt a típus (lényegében minden típus) – íme a perisztaltikus mozgás – a "kisérleti gyártás"-ba került. Ez egyrészt még fejlesztés, hogy az esetleges problémák felszínre kerüljenek, másrészt pedig telivér gyártás kötelező tervekkel, anyagnormával, napi diszpécser-jelentésekkel, dokumentációval, értékesítéssel, költség-kalkulációval. Itt bizony rendszeresen jöttek elő a prototipizálás előtt "benne hagyott" bajok – és az öreg hiba lett volna, ha ezekre a tömeggyártás során derül fény. Probléma esetén sorra indultak a tisztázó kísérletek – itt meg az volt a rémálom, ha a kísérletek elindultak, de a probléma egyszer csak magától megszűnt, mielőtt a kísérletek kifutottak volna. Mitől romlott el, mitől javult meg – nem tudtuk… vagyis nem sikerült az okot felderíteni. Ez pedig a "reverse engineering" során óriási hiba. Volt úgy, hogy egy-egy típus akár éveket is a KGY-ban töltött, mire úgy ítéltük meg, hogy a típus valóban gyártásra érett. Volt olyan típus is, ami sose került tömeggyártásba; vagy instabil (azaz bizonytalan) volt a technológia, vagy – gyakrabban - kevés volt a piac által igényelt darabszám, vagyis nem volt értelme a tömeggyártásnak.

És akkor jött újra a perisztaltika: tömeggyártásba vitel. Ez általában Gyöngyösön történt; a pesti fejlesztők és kisérleti gyártási technológusok levonultak a gyártásba és a gyöngyösi kollégákkal együtt beindították a típus tömeggyártását. Ez nemegyszer hónapokig is eltartott. Itt a gyártásnak már símán kellett futni - ami azonban messze nem mindig volt így… A félvezető eszköznek "lelke van", azt nem egyszerű kiismerni.

"Hely, ha én egyszer egy napra elektron lehetnék" – sóhajtottam nemegyszer… Minden esetre, ha a gyártásban probléma mutatkozott, a pesti fejlesztőket újra mozgósították; levonultunk Gyöngyösre – akár hetekre - és újfent közös erőfeszítésekkel úrrá lettünk a bajon. Ennek során alakult ki a – nemcsak Gyöngyösre és a Tungsramra jellemző - fejlesztői illetve gyártó mentalitás: erős túlzással - ha a fejlesztésen baj van, "nekiállunk, kiderítjük az okot, megoldjuk", míg a gyártásban "szólunk, jönnek, nekiállunk, kiderítik az okot, megoldják és akkor mi gyártunk" (Még egyszer: a túlzás erősíti a hatást…Gyöngyös rengeteg problémát oldott meg saját hatáskörben a jól felkészült ottani műszaki gárdára támaszkodva.)

"És boldogan éltek, amíg meg nem haltak" – vagyis a gyártás futott, amíg a piac azt igényelte. Ha újabb, modernebb típust állítottunk elő, a régit lecseréltük – ilyenkor a tömeggyártás megszűnt, a perisztaltika az adott terméket "kilökte.". Elvileg a gyártás akkor is megszűnhetett, ha az előállítási költségek tartósan meghaladták az értékesítés során kialkudott árat. Ilyenre azonban nem emlékszem; a félvezetők minden ellenkező híresztelés dacára nyereségesek voltak. (Bizonyíték erre egyébként a jóval későbbi, de azonos szakemberekkel és gyártósorokkal gyártott Intermos RT- félvezető típusok sora: az Intermos csak félvezetőt állított elő; semmiféle "keverőkassza" nem működhetett és az Intermos igenis szolidan és folyamatosan nyereséges volt és az utódcég ma is az. A nyereség egyébként nem termék-jellemző, hanem szervezet-jellemző..!! "Nyereséges típus" – ilyen nincs; ez fából vaskarika!)

A fejlesztő munka persze nem állt meg; az eszköz egész életciklusa alatt folyamatos volt, bár a hangsúly eltolódott: először típust (terméket) kellett kifejleszteni, majd a gyártástechnológiát (a folyamatokat) kellett fejleszteni illetve később a selejtet csökkenteni, az önköltséget javítani, a nyereségtartalmat emelni. Ez volt az utófejlesztés. És amikor eljött a vég, a korábban kifejlesztett, gyártott, értékesített félvezető eszköz a múlté lett; emlék, múzeumi tárgy, nosztalgiák büszkesége. És közben persze újabb és újabb falatok a "hurkatöltőben" (hogy újra egy képzavarral álljak elő) - mindig haladtak előre a folyamatban az újabb és újabb félvezető eszközök.

Sajnos, utóbb már nem a Tungsramban…