Utam a Tungsram Félvezető Fejlesztésére

Eredeti "fertőzöttségem" szerint vasútgépész technikus vagyok; vasutas családból származom. Én is folytatni gondoltam ezt a tradíciót és érettségikor már tanulmányi ösztöndíj-szerződésem is volt a MÁV-val a BME re; vasút-villamosítást tanultam volna. Miután azonban külföldi ösztöndíjra is lehetett pályázni és oda a felvételi jóval korábban volt, mint a BME-re, heccből (mondjuk így: felvételi tapasztalatszerzés céljából) jelentkeztem a Szovjetunióba. A megjelölt szak "automatizálás és távirányítás" volt; úgy gondoltam, hogy adott esetben ezt is jól lehet használni majd a vasútnál. Sok cikk-cakk után felvettek az egyetemre, de nem Moszkvába, ahová én gondoltam, hanem Kijevbe és nem az automatizálás és távirányítás szakra, hanem a pályázatom második helyén megjelölt "szigetelők és félvezetők"-re. Jellemző, hogy előbbiről ugyan tudtam, hogy az a porcellán, de utóbbiról azt se tudtam, hogy eszik-e vagy isszák. Mindegy, végül is a szakmát (és Kijevet) is megszerettem és az egyetemet (Kijevi Műszaki Egyetem, KPI) 1967-ben elvégeztem. (aki ezeket "cikk-cakkokat" is ismerni akarja, olvassa el az emlékirataimat: "Forgószelek tanúja", 2019)

Az egyetemi éveim alatt még mindig leginkább a MÁV-ban gondolkodtam. A vasút akkoriban vett szilícium egyenirányítós villanymozdonyokat (egyik tanárom a Vasútgépészeti Technikumból volt az átvevő) és ezért a félvezetős szakmát és a vasutat összeegyeztethetőnek találtam. Aztán ahogy haladtam előre a kitüntetéses diploma felé, egyre inkább erősödtek bennem a kutatásra és tudományos pályára vonatkozó terveim. Ugyan az aspirantúrához (és nyomán a tudományok kandidátusa címhez) két év szakmai gyakorlat is kellett az egyetem elvégzése után, de ezt a szabályt a tanulmányi eredményeim nyomán a KPI rektora felülbírálta: egyedi döntéssel hozzájárult, hogy szakmai gyakorlat nélkül, azonnal elkezdhessem az aspirantúrát, a szigetelők és félvezetők tanszék pedig ezer örömmel biztosított volna helyet és tudományos munkát, szakmai-tudományos vezetésre pedig maga a tanszékvezető egyetemi tanár, Nyekraszov professzor vállalkozott.

Kiderült azonban, hogy a helyzet az óriási lehetőség dacára nem ilyen egyszerű – sőt, kifejezetten rossz… Én az egyetemen magyar állami ösztöndíjas voltam és a KGM biztosította az ösztöndíjat – ők pedig nem járultak hozzá az aspirantúrához, hanem ragaszkodtak ahhoz, hogy jöjjek haza és álljak munkába. Ezzel az aspirantúra, a tudományos indítás kivételes lehetősége elúszott… És ugyanígy úszott el a vasúttal kapcsolatos tervem is: én a KGM ösztöndíjasa voltam, a MÁV pedig a KPM-hez (Közlekedési és Postaügyi Minisztériumhoz) tartozott.

A Tungsrammal korábban, még a végzős évem előtt kapcsolatba kerültem. Az ugyanis kézenfekvő volt, hogy ha haza jövök, lakásra lesz szükségem, nyilván nem maradhatok a kis Tolna megyei faluban, ahol felnőttem és ahol szüleim laktak. A lakáskérdés tehát kritikus fontosságú volt. És bár Pesten szerettem volna dolgozni, mégis az Izzó gyöngyösi Félvezető és Gépgyárába mentem tanácsért, hogy milyen diploma-témát válasszak. Ott Várallyai Ivánnal, a minőségbiztosítás akkori főnökével találkoztam és a konzultáció nyomán a diploma-témám "A félvezető eszközök megbízhatósága" lett. Ezt elfogadták az egyetemen is és a diploma-dolgozatot már úgy dolgoztam ki, hogy automatikusan folytathassam azt az aspirantúrán is. Ez a lehetőség azonban a fentiek miatt kútba esett…

Családi okok miatt csak október elején jöttem haza Kijevből. Itthon már távirat várt: hazaérkezésem után azonnal jelentkezzem a Tungsram Félvezető Fejlesztés vezetőjénél, dr. Giber Jánosnál. Ez megint nem igazán tetszett; a tudományos karrier érdekében én inkább az akkori egy szem Kutatóintézetbe, a HIKI-be szerettem volna menni. (Annál is inkább, mert két egyetemista társamat is oda hívták be. A Híradásipari Kutató Intézet volt akkoriban az egyetlen a KGM-en belül, ahol félvezetők kutatásával foglalkoztak.) Mindegy; parancs az parancs és rövidesen bejelentkeztem Giber Jánoshoz.

Megilletődve léptem át a Tungsram kapuját – azt, amit attól kezdve aztán sok ezerszer. Akkor még a Félvezető Fejlesztés az egységes Fejlesztési Szervezet része volt, de "Félvezető Fejlesztési Főosztály" néven rövidesen önálló lett, persze a Műszaki Fejlesztési Igazgatáson belül. A félvezetős szervezet abban az időben még a "Villa Negrában" és az 5. épületben helyezkedett el; meglehetősen szanaszét szórtan – a zegzúgos folyosókon igen könnyű volt eltévedni – többször el is tévedtem… Nemsokára aztán a szervezet a 17. épület harmadik és negyedik emeletére költözött, bár továbbra is maradtak egységei, műhelyei az 5. épületben. A 17. épület 4. emelete volt a félvezető fejlesztésé, míg a 3. emeleten az ugyancsak a fejlesztéshez tartozó kísérleti gyártásokat helyezték el. Ebből három volt: a planár kísérleti gyártás, a mesa kísérleti gyártás és az integrált áramkör kísérleti gyártás. (A "mesa" szó spanyolul asztalt jelent és a tipikus "mesa" technológiára utal: a germánium felületét a szükséges helyeken vegyszernek ellenálló anyaggal vonták be és a nem védett helyeken egy-két tized millimétert az alapanyagból lemartak. A szükséges struktúrák így mintegy asztalként kiemelkedtek a germánium szelet felületéből.)

A bemutatkozó találkozáskor Giber levizsgáztatott a félvezetőkből. Ez, miután alighogy végeztem az egyetemen és félvezető szakon tanultam, egyáltalán semmi nehézséget nem jelentett. A döntés hamar megszületett: felvettek a Félvezető Fejlesztésre; sőt, miután kitüntetéses diplomával végeztem az egyetemet, nem a szokásos 1300 forint kezdő havi fizetést állapítottak meg, hanem 1600-at. A szervezet fejlesztési részére kerültem, a Mesa Laborba fejlesztő mérnökként. (A mesa szó értelmét fentebb már érintettem.) Társam, a velem együtt végzett Mészáros Gyula a Planár kisérleti gyártásba került. A Mesa labor vezetője Andrási Andorné Márti volt és fiatal csapatot irányított, amelyik szimpatikusnak és befogadónak ígérkezett. Így is lett; hamar beilleszkedtem és gyorsan befogadtak.

Be kell vallanom, a munkahely az első pillanatban csalódást okozott: mint fentebb már érintettem, én kutató szerettem volna lenni a HIKI-ben (és velem együtt végzett két társam oda is került). Nem mondták meg az okát, miért mi ketten kerültünk az Izzóba és a másik kettő a HIKI-be, de a döntést tudomásul kellett vennünk. Lehetséges, hogy a KGM-ben messzebbre láttak, mint mi – Gyuszi is, én is vidékiek voltunk (a HIKI-be kerültek meg pestiek) és az Izzóban jóval nagyobb esély volt lakáshoz jutni – az Izzó maga építette a majdan ezer lakás körüli Izzó-lakótelepet, a gyártól 15 perc gyalogjárásnyira. Valóban, alig két év múlva lakást kaptunk (nejem is, én is izzós dolgozók voltunk) és később, miután Gyuszi is megnősült, ő is kapott lakást a lakótelepen. Lakáshoz jutni óriási dolog volt akkoriban és ez is hozzájárult ahhoz, hogy egyre inkább kötődtem a munkahelyemhez és már át se mentem volna a HIKI-be, ha hívnak se.

A lakás azonban csak a sokadik ok volt, ami miatt megszerettem a fejlesztést és a Tungsramot. A legfontosabb az volt, hogy rájöttem: a fejlesztés sokkal érdekesebb, mint a kutatás: az ember munkája eredményét nem a folyóiratokban, hanem szinte azonnal, a kézzelfogható valóságban tapasztalja meg. Ugyan az elmélethez vonzódás a gyakorlati fejlesztési munka mellett is megmaradt bennem, de a fejlesztés ugyanúgy ismeretlen dolgok megfejtése volt, mint a kutatás – csak itt alkalmazni is kellett, nem csak megfejteni, kikutatni őket. Az új ismeretek megszerzésének vágyát meg az Izzóban is tökéletesen ki lehetett elégíteni: a fejlesztésen szinte elvárták (és minden módon támogatták is), hogy az ember tovább képezze magát. Számát nem tudom, hogy hány mérnök-továbbképzőt végeztem el és szinte mindenben részt vettem, ami a tudást bővítette. Ezért is doktoráltam később, aztán Londonban ezért voltam ösztöndíjas félvezetős témában és szintén a tudományhoz vonzódás eredményezte azt is, hogy a vezetői munkám során is törekedtem a vezetéstudományt is elsajátítani. Erre igazán kiváló helyeken nyílt lehetőségem: a vállalatvezetést Svájcban, a Nemzetközi Vezetőképző Intézetben, a stratégiai marketinget a Harvard Egyetemen, a HR-t pedig a kaliforniai Stanford Egyetemen tanultam – a világ három legjobb vezetőképzőjében… Erre az útra is a Tungsram indított el engem.

A vezetői ranglétrán is hamar elkezdtem a felfelé araszolást. Amikor az általunk fejlesztett mesa tranzisztor-család elérte a megfelelően érett színvonalat, a kísérleti gyártásba került – velem együtt, mert kineveztek a mesa kísérleti gyártás vezető technológusának, az ott dolgozó technológusok vezetőjének, és onnan aztán messzire kanyargott az utam – de ez már egy másik történet… Minden esetre, teljes joggal tartom a Tungsramot is (a KPI mellett) "alma mater"-emnek, tápláló anyámnak: bizony ő táplált engem és indított el az életutamon. Hálás is vagyok érte és nem is felejtem. Bár sokfelé megfordultam az életem során, én azért mégis izzósnak érzem és vallom magam.