Utazás vonattal Moszkvából Moszkvába

Moszkva – Budapest

A múlt század hetvenes éveinek második felében egyetemista voltam Moszkvában. Évente két alkalommal utaztam rendszerint haza, télen és nyáron. Miért jöttem-mentem vonattal Moszkvába és vissza? Mert nem voltam budapesti. Vásárosnaményi voltam. Hogy repülhessek, háromszáz kilométert kellett volna utaznom Budapestre vagy onnan haza, ezért inkább a vonatot választottam. Főleg, miután arra felé vezetett az útja, amerre akkor laktam.

Aki vasúton szeretett volna akkoriban Leonyid Brezsnyev pártfőtitkár elvtárs Szovjetuniójának fővárosából, Moszkvából Magyarországra utazni, annak néhány héttel a tervezett hazautazás előtt fel kellett keresnie Moszkva egyik legismertebb, a város szívében lévő utazási irodáját, ahol szert lehetett tenni a vonatjegyre. Egy hónapnál előbb nem lehetett megvenni, később meg nagy esélye volt annak, hogy a vonatjegy - mint majd' minden emberi szükségletet kielégítő dolog a Szovjetunióban - villámgyorsan elfogy. A "miért" -re az volt a sztereotip válasz, hogy kevés a vonat, az utas meg sok. Miért vannak olyan sokan az utasok? Tessék szíves lenni kevesebben lenni, s minden rendben lesz! Miért utazik mindenki nyáron? Tessék szíves lenni egyenletesebben utazni! Micsoda rendetlen egoista népség! Nem veszik figyelembe a szocialista haza heroikus erőfeszítéseit, lehetőségeit. Éppen csak harminc éve, hogy véget ért a háború (akkor), annak veszteségeit nem heverte még ki ez az önmagát a világ megmentéséért feláldozó ország… és így tovább.

Be kellett állni egy sorba, ahol főleg diákok és sofőrök álltak, mármint komoly beosztású emberek szolgái, akiket megbíztak a vonatjegy vásárlással. A jegyvásárló nem volt figyelmet érdemlő, tiszteletre méltó ember, csak egy sorban álló, esedezve kérelmező senki, aki megadóan elfogadta ebbéli státuszát. Persze, ha beléd rúgtak és megaláztak, lehetett perlekedni, kérni a panaszkönyvet, kiabálni. Ezen meglepődtek, s hogy nehogy valami baj legyen, igyekeztek elsimítani a problémát (ki tudja, ki vagy, ha kiabálni mersz), ehhez azonban nagyon sok energia és kurázsi, valamint színészi tehetség szükségeltetett.

A diákok közt sok volt a sötétbőrű sorstárs. Itt árulták a vonatjegyeket a világ minden irányába. Pekingtől Párizsig. A helyiség kicsi volt, jegyre ácsingózó szemtelenül sok, ezért nagy volt a zsúfoltság, nyáron a fülledt hőség, izzadt mindenki. Jó volt időben odamenni reggel, hogy lehetőleg ne essen bele az ember a "szent szocialista ebédszünetbe". Az ebédszünet a szovjet alkalmazottak egyik alapvető joga volt a kapitalizmusban senyvedőkhöz képest, amit tüntetően közöltek az alkalmatlan időben vásárolni akaróval. Ilyenkor nem csak étkezett a dolgozó, hanem bevásárolt, manikűrözött, telefonált, mindent csinált, csak nem a dolgát. Ilyen szent jog volt még a betegeskedés és a szabadság. A dolgozónak joga volt különböző ürügyekkel nem dolgozni. Ezért harcoltak nagyjaik és hőseik. Ezért élt és alkotott Marx, Engels, Lenin, Kun Béla, ezért halt hősi halált az orosz polgárháborúban 10 millió lelkes, jobb sorsra érdemes ember. Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás!

Ha tehát eljött az ebédidő, az ígéret ablakára, ahová törekedtél, ahol az ügyintézőnők (csakis nők) ültek, váratlan mozdulattal kibiggyesztették a lakonikus "EBÉD" táblát, s te ott álldogáltál egyik lábadról a másikra egy órán keresztül, amíg az ebédszünet le nem járt, hacsak nem zavartak ki a helyiségből, felborítva a sorban állás rendjét, s kezdhetted az egészet elölről. Kitehették még - ha kicsit pihenni vágytak - a kézzel írt "Technikai szünet" cetlit, aminek oka ki tudja mi lehetett, ha volt. Komputerek nem voltak még, a hálókocsi helyeket telefonon egyeztették. A "felhő" egy másik csoport nőt jelenthetett valahol a vasúti igazgatóság valamelyik emeletén, akik a lefoglalt helyeket vastag ceruzával beikszelték. A "technikai szünet" okaként beázhatott a telefonvonal, esetleg elveszhetett egy kulcs, elfogyott a cigaretta, vagy egeret láttak szaladni a fal mellett, berepülhetett az ablakon egy darázs.

Magadnál kellett, hogy legyen az útleveled, a diákigazolványod, s félév közben az egyetem engedélye, hogy hazamehetsz. Az ember abban a világban nem ért sokat, a "dokument"-re azonban úgy tekintettek, mint a keresztények az oltáriszentségre az úrfelmutatáskor.

Átverekedve magad minden megpróbáltatáson ott álltál az ülő hölgy előtt, aki kitöltött egy vonatjegyet és hálókocsijegyet (a távolsági vonatokon csak hálókocsifülkék voltak). Azokat a vonatokat, amelyekkel el lehetett jutni valahová lefekvés nélkül, HÉV-nek hívták. Adott a nő egy számlát, amellyel beálltál az immár pénztárhoz vezető sorba, majd kifizetve a jegyet, visszamentél az első ablakhoz, s megkaptad vágyaid tárgyát.

A szerelvény állt vagy húsz vagonból, minden vagonban 36 fekvőhely, 4 személyes kupékban, összesen kb. 600-700 ember, plusz kalauzok, vonatparancsnok, éttermi kocsi szakácsokkal, pincérekkel. Egy kisebb falu apraja-nagyja kerekedett fel, indult neki, hogy áthelyezze életterét. A vonat általában valamikor délután indult a Kijevi Pályaudvar hatalmas vasboltíve alól. Az indulás előtt öt perccel felszólították a kísérőket, hogy hagyják el a vagont, elcsattantak az utolsó puszik, az elvállás ölelései, a kísérők leverten álltak a vonatablakok előtt: mindig annak rosszabb, aki marad. Hazamenni, csöndben rendet tenni, átgondolni, hogyan tovább egyedül. Az utazó minden perce tele új élménnyel: a fülketársakkal való ismerkedés, az ígéretes jövő latolgatása, az olvasnivaló előszedése, vacsora. A táj fürkészése. A vonat végül nagy rántással elindult 32 óráig tartó 1800 kilométer körüli útjára.

Egyik alkalommal egy újságíróval utaztam együtt, aki megkérdezte Brjanszk felé robogva: tudom-e, hogy a vasút két oldalán miért irtották ki az erdőt kb. 50-50 méteres sávban? Ezt a németek csinálták - mesélte - a második világháborúban, hogy a partizánok ne közelíthessék meg a vasutat észrevétlenül. Csak akkor tudatosult bennem: németek ennyire itt, ilyen közel Moszkvához? Én, amit tudtam a második világháborúról, azt az iskolai történelemkönyvből tanították velem, ahol minden betű vessző és, pont a Vörös Hadsereget hozsannázta. Később azt olvastam, hogy a németek kezdeti sikereinek oka az volt, hogy támadása váratlanul érte a szovjet hadsereget, amelynek nem volt elég fegyvere és lőszere, meg hát nem is készült háborúzni senkivel. A németek azonban, miután hitszegően a békésen alvó szovjet polgárokra támadtak, a megszállt területeken való viselkedésükkel felbosszantották a lakosságot, és akkor az megfordítva a háború menetét, hihetetlen áldozatokat hozva megvédte az imádott szovjet hazát, és lényegében egyedül megnyerte a háborút, sőt a Vörös Hadsereg felszabadított sok, ezért végtelenül hálás országot a fasiszta uralom alól, megsegítve az ottani munkásokat és parasztokat, hogy ledobják magukról a kapitalista jármot.

Így tudják sokan, akik a szocializmusban jártak iskolába, ezt ismételgeti az orosz propaganda máig. A második világháborús szovjet győzelem az örök győztes nimbuszát, Oroszország ideológiai megalapozását szolgálja. Meglehet, így lesz ez száz év múlva is. Az örök orosz ott fog állni lélekben a Vörös téren, a Lenin-mauzóleum mellvédjén pózoló Sztálin generalisszimuszra függeszti tekintetét áhítattal, aki körül délceg arkangyal-tábornokok feszítenek kitüntetésekkel borítva. A csak becsülhető számú névtelen eltűntként kezelt áldozat csontjai pedig ki-ki kandikálnak valahol, fehéren az erdei - mezei sárból. Máig járják az orosz erdőket temetetlenek után kutatva lelkes fiatal önkéntesek.

Valójában a Szovjetunió nem volt békés ország 1941-ben. Neki volt a leghatalmasabb hadserege a világon, a legtöbb és legjobb fegyvere, legtöbb katonája. A kvázi-kommunista moszkvai "Arany Horda" csak felhasználta és kihasználta a Nyugat-Európában született kommunista-internacionalista ideológiát, birodalomépítő terjeszkedési terveinek álcázására. Sok megtért-betért európai, Moszkvába munkásállamot építeni áttelepülő kommunista csak akkor kezdte kapiskálni, mibe is keveredett, amikor egy földalatti kínvallató kamra betonpadlóján püfölték péppé azt a testet, amely valaha ő volt, amikor még embernek számított.

Világhírű és a szovjet állam számára igen hasznos európai és amerikai művész és író idióták éltették a Szovjetuniót életük végéig. Ritka volt az olyan zseni, aki rá tudott és mert ébredni a valóságra. Mert hogy az eszme annyira szép volt, hogy csak igaz lehetett. Ezen kevesek közé tartozott a budapesti születésű Arthur Koestler, s ő is csak akkor jutott el odáig, hogy kommunista mivoltjával szakítva kimondja az igazságot, amikor gyermekkori pajtása kikeveredett valahogy az NKVD aljas, vérszomjas karmai közül és nyugatra távozhatott (a német állampolgárságú kommunistákat a szovjet hatóságok átadták a Gestapo-nak, miután aláírásra került a Molotov – Ribbentrop paktum 1939-ben). A hölgy pedig részletesen elmesélte Koestlernek, mit élt át.

Hogy miért szaladt szét az szovjet hadsereg amint rátörtek a németek? Mert épp felfejlődésben volt, mint egy szuper-nehézsúlyú bokszoló, éppen nehézkesen ütésre lendítette hatalmas öklét, miközben a néhány súlycsoporttal kisebb, könnyebb, fürgébb, nagyképűbb, önbizalommal teli német bokszoló olyan megrendítő ütést mért védtelen fejére, hogy rászámoltak. Akkor kezdett magához térni, amikor a szétvert helyett mozgósított és kiállított egy újabb hadsereget, aztán amikor az is elfogyott, még újabbakat. Az USA átállította gazdaságát a haditermelésre, s kezdte segíteni a szovjeteket mindennel, amire azoknak szüksége volt a fegyverektől, lőszertől az alumíniumon, repülőbenzinen, csokoládén, löncshúson keresztül a sebészeti eszközökig, gyógyszerekig és teherautókig. Nem csak ellátták mindennel a Szovjetuniót, melynek értéke elérte a sztálini iparosítás volumenének kétszeresét (!), de vállalták a házhoz szállítást is! A Szovjetunió szövetségesei viselték a légi- és tengeri hadviselés összes terhét. Amerika öldöklő háborúban legyőzte a rendkívül agresszív és technikailag fejlett Japánt. Nagy-Britannia a németeket verte meg Afrikában, elvágva őket az arab olajtól, majd a szövetségesek partra szálltak Szicíliában, később Normandiában. Az angol-amerikai légierő porrá bombázta az oroszok előtt az utat Berlin felé. A Szovjetunió nem győzhetett volna nyugati szövetségesei nélkül, mint ahogyan a Nyugat sem tudta volna legyőzni Hitlert egyhamar a Szovjetunió nélkül.

A hosszú vonatút kiszakítja az embert a mindennapokból, az egyenletes kattogás számvetésre készteti. Megérte-e ide jönnöm tanulni? Hogyan, mivel töltöttem legszebb éveim drága idejét? Jó helyen vagyok? Hogyan tovább, mennyi maradt hátra, s azt hogyan kellene végig csinálni, s mi várható azután? Nem voltak könnyű kérdések.

Befutottunk Kijevbe, ebbe a történelem szentelte városba, az örök ukrán fővárosba, melynek fenséges látványa hívogatóan pompázott a napsütésben. Lefojtottsága, alárendeltsége, másodrendűsége a szovjet birodalomban, nyilvánvaló volt, mint az is, hogy ez nem tarthat örökké. Az állomás fő helyén az ország vezetőinek ikonikussá retusált arcképei: Brezsnyev, Szuszlov, Koszigin, Gromiko…az akkori politika már öreg és beteg istenei, akiknek ábrázatát már senki sem vette észre, megszokták őket, mint a mindenütt piros alapon fehér betűs jelszavakat, hogyaszongya: "A PÁRT KORSZAKUNK ESZE, BECSÜLETE és LELKIISMERETE!", vagy "BÉKÉT A VILÁGNAK!" vagy "A SZOVJETUNIÓBAN MINDEN AZ EMBER NEVÉBEN TÖRTÉNIK ÉS AZ EMBER JÓLÉTÉT SZOLGÁLJA"! Ezt hívták "képes agitációnak". Az utolsóhoz egy viccben hozzátették: "És mi tudjuk, ki ez az ember!" Brezsnyevre utaltak.

Egyszer egy kirgiz étteremben a kétezres évek elején összehozott a sors Brezsnyev valamikori legközelebbi személyes testőrével, aki később Gorbacsovot is szolgálta. Magas, kopaszodó, vékony alkatú ember volt. Úgy éreztem vele magamat, mint aki évek óta fagylaltra vágyik, de nem ehet, s egyszer csak betéved egy cukrászdába. Annyira kívánja a fagylaltot, hogy lebénul: képtelen választani. Annyi mindent tudtam volna kérdezni, s ő annyi mindent tudott volna mesélni, hogy többnyire hallgattunk. Megerősítette Brezsnyev gyógyszerfüggőségét (altatók-nyugtatók), s hogy a főtitkár fiatalabban imádta az autókat és a nőket. Szavaiból kiviláglott, hogy ezek a kommunista "istenek" embernek többnyire silányak voltak. Egyikükről sem beszélt tisztelettel.

Sokszor voltam Kijevben, sajnos idegenen, idegenül. Egyszer berendezést szállítottunk a Kijevi Opera felújításához. Nagyon lényeges belső, kulisszák mögötti operaházi tapasztalatra tettem szert ott: ne menj a büfébe, amikor a táncosok ebédelnek! Próba közben rendkívül büdösek! Kószáltam a dimbes-dombos régi városrészekben, elképzelve, kik lakhattak a százéves pazar házakban, milyen életek játszódhattak le bennük. Az egyik szép öreg épület, mint kiderült – belül templom. Betérve ott értettem meg, akkor, miben különbözik templomi hatásmechanizmusát tekintve az európai kereszténység az ortodoxtól: míg mifelénk a szavak és gondolatok voltak a középpontban, itt a mise füstölésből, éneklő imából, mennyei vegyeskari kórusszóból álló előadás volt. Az igének nem sok szerep jutott, annál több az érzelmeknek és megalázkodó odaadásnak.

Lassan gördült ki a vonat Kijev pályaudvaráról, hogy útját Lemberg felé vegye. Ez a csodálatos város volt a Lengyel–Litván Unióé, a lengyeleké, a Habsburgoké, a németeké, a szovjeteké. Ma az ukránoké. A többi szovjet várostól gyökeresen különbözött: lengyel díszletek közötti szovjet előadás tárult a vendég szeme elé.

Vasúti kocsinkba a lecihelődő érkező utasok után nagy csomagokkal sok lengyel szállt fel, valamint egy fiatal anya 7-8 év körüli kisfiával. A peronon egy zokogó ötvenes nő, rokonokkal körülvéve. Hamar kiderült: zsidó lányát búcsúztaták, aki kisfiával akkor vándorolt ki az országból. Amikor felszólították a kísérőket, hogy hagyják el a kocsit, mert indul a vonat, a nagymama a peronon elordította, majd a földre vetette magát fájdalmában. Akkoriban egy szovjet polgárnak szinte lehetetlen volt külföldre utazni, mert a lakosság fele rendőr, börtönőr, határőr, titkosszolgálati ügynök, nyomozó, bíró, katona volt, akik azon ügyködtek, hogy a másik fél otthon üljön és élje hű, kötelességekkel teli életét, tegye, amit mondanak neki, és sajnálja azokat, akik nem a dicső Szovjetunió állampolgárai.

Ez a nagymama, akiről üvöltött, hogy egy igazi "jiddise máme", aki eszével tudta, hogy akkor lesz jó a gyerekének, de főleg az unokájának, ha elmegy - majd beleőrült, hogy lehet, soha többé nem veheti az ölébe a drága kis testet, amelyet etetett, nevelgetett, adta a szájába a szót, s hitt benne, hogy ő a Megváltó. Ha találkozik is vele valamikor, akkor már egy másik ember igyekszik visszaemlékezni őrá, leereszkedve, idegenkedve meglátni a vénségében összeesett néniben a valamikori aranyos nagyit. Nem adhatja át, amit csakis ő tud átadni, csakis ő tud megadni neki, s csakis gyermekkorában. Elevenen kiszakítják az életéből a legdrágábbat, a legfontosabbat, az unokáját. Ketten fogták, hogy ne essen baja. Mindenkit ledermesztett félelmetes állati vinnyogása.

De ki volt az a temérdek lengyel, aki felszállt a vonatra? Volt egy időszak, amikor Lengyelország hatalmas politikai-gazdasági krízisen ment keresztül s a boltok polcáról eltűnt az élelmiszer. Sok lengyel vásárolt be otthon ruhaneműt, amit Lembergben eladott, bevásárolt az ott kapott pénzből mindenféle műszaki árut, csavarhúzó készletet, barkácsgépet, fúrót, amit Magyagyarországra vitt és ott pályaudvarok melletti rögtönzött piacokon értékesített, majd a kapott pénzből tartós élelmiszert, szalámit, kolbászt szerzett be, amit hazavitt. Ezekkel a lengyel fülketársakkal meg kellett inni egy-két kupica vodkát, "polák venger dvá bratanki", emlékezni közös királyunkra, fel kellett sorolni nekik a lengyel futballválogatott akkor híres világbajnoki bronzérmes játékosait, akik hőstette nagy büszkeséggel töltötte el őket: Tomaszewski, Deyna, Lato, Szarmach, Gadocha…

A vonat közben átcammogott a Kárpátok hegyei közt, fürge patakok medre mellett kattogva, míg el nem ért a határra, melynek szovjet oldalán oroszul Csop, magyarul Csap, a magyar oldalon Záhony volt. Itt hosszasan állt a vonat, amíg magyarul káromkodó munkások kicserélték a vonat kerekeit. Az európai nyomtáv keskenyebb a szovjetnél. Állítólag azért, mert így akarták megnehezíteni a lehetséges betolakodó hódítók dolgát. A vicc szerint megkérdezték a cárt: csináljuk szélesebbre a nyomtávot? Mi a @…nak? – kérdezett vissza a cár, amit félre értelmeztek, s mire a mérnökökhöz eljutott a felséges akarat, azok azt követni vélve, pont annak hosszával növelték meg a nyomtávot.

A határra érkezéskor elvették az utasok útlevelét, s megjelentek a zöldruhás vámosok. Ezek feladata az volt, hogy kinyitassák azok bőröndjeit, akiket gyanúsnak találtak, átvizsgálják az utas minden holmijának, s ha kellett, testének valamennyi rejtett zugát nemes fémet, kereskedelmi mennyiségű árut, devizát, s ki tudja még mit keresve. Engem, mint diákot kiküldtek a fülkéből, "ez csak egy diák" (pedig nekem is volt általában rejtegetni valóm), s nekiláttak a lengyel csempészek leleplezésének. Ha találtak valamit, a delikvenst elvitték bőröndöstől. Állítólag olyan is előfordult, hogy valamely fiatal lengyel nőutasnak felajánlották, hogy szexuális ellenszolgáltatás ellenében elengedik… vagy talán a nő ajánlkozott fel?

Volt, hogy a lengyelek megkérték utastársaikat, mondják azt, hogy valamely bőrönd az övék…nem volt könnyű megtagadni. A lengyelek és a vámosok közt nem kis csetepaté folyt. Elnéztem ezeket a rosszarcú, arrogáns, durván rosszakaró vámosokat, akik abból éltek, hogy bajt okoztak embertársaiknak. Valójában nekik is csak azon járt az eszük, hogy pénzhez jussanak valahogy. Az utasokkal való kegyetlen bánásmóddal vásárolták meg a saját, sokkal nagyobb arányú csempészetükhöz való jogot. Szadista emberevők voltak. Ugató vérebek, akiket a hatalom az utazókra uszított.

A magyarok is imádták - mellesleg - a primitív csencsem-bencsemet. Szovjetunióba tárgyalni utazó vállalati, de annál magasabb delegációk tagjai programjának kihagyhatatlan része volt egy barkácsboltban való tülekedés, ahol igen olcsó, de annál súlyosabb fúrógépekért, köszörűkért, barkácsgépekért verekedtek a sorban. Diákok és kint dolgozók színes tévét, mosógépet és csónakmotort is vittek haza… Oda farmer, vissza tévé. Mindenki ösztöndíjból, fizetésből élt, a kisember megpróbált egy kis pénzt csinálni, ahol tudott.

Egyszer vasárnap délután futott be velem a vonat Csapra. Kimentem a kisvárosba. Magyar szó minde-nütt, magyarok karikáztak kerékpárjaikon magyar nevű utcákon, a házak ugyan olyanok voltak, mint amilyenek abban a kisvárosban, ahol akkor laktak a szüleim, amely a határ másik oldalán volt, attól úgy ötven kilométerre. Feltűnt, hogy Csapon nem építették át a tornácos házak többségét, mint nálunk, kockaházakká. Errefelé nehezebben éltek az emberek, elmaradt a nálunk tapasztalható hetvenes évekbeli gazdasági-kulturális fellendülés. A tévé segítségével együtt lélegeztek Magyarországgal, nézték velünk a táncdalfesztiválokat, a "Ki Mit Tud?" -okat, a magyar és külföldi filmeket, melyeket nálunk – hála az akkori kulturális vezetésnek - adtak. A Szovjetunióban a szovjeteken kívül főleg indiai filmeket játszottak, meg alaposan megkurtított francia vígjátékokat.

Néha nagy nehezen átengedték a magyarokat "magyarba", hogy visszatérve elmesélhessék az ottani csodákat a falubelieknek. Ők a szovjet birodalom perifériáján éltek, annak távoli zugában, ahonnan egy ukrán Kijevbe, egy orosz Moszkvába vágyott. A magyarok meg Magyarországra tekintettettek vágyakozva. Sok kis magyar faluban nem beszélték sem az oroszt, sem az ukránt, élték szerény bennszülött életüket, kiszolgáltatva távoli hatalmasoknak. A magyar kormány számára az ő sorsuk tabu volt: valójában Magyarországon a szocializmus idején megfeledkeztek róluk. Csoda, hogy amikor a rendszerváltás után már utazhattak, s megjelentek a határmenti magyar piacokon ezt-azt árulva, a nép ukránoknak nézte és nevezte őket?

Volt egy érdekes eset, Kisszelmenc és Nagyszelmenc esete. Ikerfalukról volt szó, Kisszelmenc az ukrán, Nagyszelmenc a szlovák oldalán az ukrán-szlovák határnak, mindkét faluban színtiszta magyar lakossággal. A szovjet időkben nem volt átjárás köztük, szögesdróttal választották el egymástól őket: a rokonság egyik fele itt, a másik ott. Egymás mellett, mégis távol egymástól, külföldön. A magyarságot ért csapás jelképe: más nemzetek döntöttek rólunk és felettünk. Csak a Szovjetunió felbomlása után nyílt gyalogos kishatár forgalom a két település között, amit egy magyar külügyminisztériumi államtitkár járt ki számukra az akkor baráti ukrán kormánynál. Eörsi Mátyásnak hívták.

Bementem a vasúti étterembe, ahol a természetesen magyar pincérnő nehezen akarta elhinni, hogy "odaátról" vagyok, nyilván kevés ilyen vendége lehetett. Mondta, hogy ne keressek magyar ételt az étlapjukon, ők csakis a szokványos orosz éttermi menüt árulják: pár rubelért orosz hússalátát, ukrán borscsot, kijevi fasírtot a vasúti éttermek színvonalán. Finom és kiemelkedően nagy porciókat kaptam a legjavából.

Amikor a vonat elindult, a fülketárs lengyeleim sebeiket nyalogatták, vagyis számolgatták, mit vettek el tőlük. A határon gyermekkorom folyója, a nekem oly kedves, de félelmetesen erősen hömpölygő szőke Tisza hidja volt a "senki földje". Zord határőr katonák vizsgáltak át egyenkét minden vagont, minden fülkét, betekintve a zugokba alul-felül, kutyákkal szagoltatva, ezzel is bizonyítva, hogy a Szovjetunió egy nagy zárt munkatábor volt, ahonnan igyekeztek elszökni az oda bezártak.

Záhonyban már minden ismerős volt: az összes illat, szó, nézés. Hazaérkeztem. Itthon vagyok.

Budapest-Moszkva

Többnyire Nyíregyházán vagy Záhonyban szálltam fel a vonatra. Hiánycikk volt a vonatjegy kifelé is. Néhányszor, amikor nem sikerült vonatjegyhez jutnom, úgy utaztam ki, hogy a vonat végén lévő magyar kocsikba szálltam fel, melyek elvittek Csapig, ahol le kellett szállnom, átmenni az állomás épületében a kritikus vámvizsgálaton, ahol vizsla szemekkel kutakodtak a bőröndömben, majd jegyet vásárolni a szerelvényhez ott kapcsolt helyi vagonokba Moszkváig. Nagy meghurcoltatás volt. Két nagy bőrönddel cipeltem mindenféle szajrét, farmernadrágokat, melyeknek nagy keletjük volt Moszkvában, a rúd téli szalámikat. Egyszer megkeresett gyermekkori barátom apukája, aki baptista közösségi vezető volt, hogy nem vinnék-e ki néhány cigarettapapírra nyomtatott orosz nyelvű bibliát hitterjesztés céljából. Elvállaltam, mert tudtam, Moszkvában a biblia beszerezhetetlen, én pedig szerettem volna kedveskedni barátaimnak. Egyszer akkor jutottak eszembe a bőröndömben lévő bibliák, amikor le kellett szállnom Csapon: mielőtt a határra értünk volna gyorsan kivettem azokat a bőröndből és ott hagytam a WC-ben. Ha megtalálja nálam egy gonosz vámos, vége a moszkvai dalomnak. Budapestről érkezve a szovjet vonat álmos éjjeli hálókocsi utasaként ilyen veszély nem fenyegetett.

Amikor nagyon elegem volt ezekből a csapi kalandokból, fogtam magam és felutaztam Budapestre, a Moszkvában vásárolt "üres" hálókocsi jegyet - előzőleg leellenőrizvén a már benn álló szerelvény vagonszámait - kitöltöttem magam: ilyen és ilyen vagon, ilyen és ilyen hely, majd merészen odaléptem a kocsikísérőhöz. Az mindent rendben találva felengedett a fülkébe, és én mentem, hogy elfoglaljam a helyemet. Természetesen vagy már volt ott valaki, vagy később derült ki, hogy ugyanarra a helyre két utas pályázik. Ilyenkor megjelent a vonatparancsnok, aki fejét csóválva, fiatal srácként többnyire engem kért meg, hogy egyelőre várakozzak a folyosón, ő majd talál nekem helyet, amint elindultunk. Nyert ügyem volt. Soha, senki sem fedezte fel, hogy hiányzik a magyar utazási iroda jegyérvényesítő pecsétje. Én természetesen megértéssel fogadtam a bonyodalmakat, nem elégedetlenkedtem, nem emeltem kifogást. Helyet pedig mindig találtak. Így lettem utastársa egyszer egy kiküldetése végén hazautazó katonatisztnek és családjának, észak-koreai diák - vagy pártdelegációnak, papi küldöttségnek, s ki tudja még kiknek.

A katonatiszt és felesége fülkéje tele volt szőnyegekkel, meg nagy, ruhaneművel kitömött táskákkal. A tiszt folyton számolt, nyilván a szállított áruk listáját állította össze, kalkulálva, mennyi lesz a nyeresége. Kijön belőle vajon egy gépkocsi? A felesége, egy csinos nő velem beszélgetett: olyan érzésem volt, ha ketten lennénk, nagy dolgok tudnának történni, amikre nem csak én állok készen.

A szovjet papdelegáció elrémisztett hatalmas testsúlyával. Ennek a parttalan papi hízásnak valamiféle frusztráció lehetett az oka: a képmutatás talán? Elfojtott kétértelműségek és titkok? Megalkuvások? Tudjuk ma már, hogy az orosz egyházszervezet gyakorlatilag közvetlenül be volt kötve a titkosrendőrséghez. Máig ez a gyakorlat. Az egyik pópának elmondtam, hogy szerintem a papi hivatás egy túlvilágban hívő ember számára nagyon veszélyes: a hívek számára a pap szava Isten szava. Vigyázni kell ezért minden kiejtett szóra, nehogy kiderüljön, hogy az elmondottakhoz az Istennek semmi köze, hamis, már csak azért is, mert ember számára felfoghatatlan, kifürkészhetetlen, amit Istennek nevezünk, tehát magyarázni lehetetlen! Hogy fog egy Istenről hadováló, Istennel takaródzó pap egyszer Őelé állni? Nézte a rohanó tájat és hümmögött.

Másszor egy észak-koreai diák delegáció egyik hálófülkéjébe ültettek be. Az egyenruhás fiatalok, ki tudja milyen akadályokon és kiképzéseken estek át, hogy hős hazájukat és annak vezérét képviselve eljussanak külföldre, ahol természetesen mindent meg kellett tenniük, hogy megismertessék a tudatlan világot a koreai munkásállam dicső mindennapjaival és élő Isten vezérük világmegváltó gondolataival. Nagyon kapóra jöttem nekik. Tört orosz nyelven egyik a másik után jöttek hozzám, hogy ismertessék összevissza ideológiájukat, a dzsucsé-t az önerőből uralkodást, amit szovjet katonatisztből uralkodóvá avanzsált vezérük ollóztatott össze marxizmus-leninizmusból, sztálinizmusból, neokonfucianizmusból, melynek fő célja népének butítása volt, hogy biztosíthassa saját és elitje korlátlan hatalmát és példátlan luxusát a lakosság folyamatos éhezése és szenvedése közepette. Bőven elláttak ismertetőkkel, prospektusokkal. Máig nem felejtem annak a szappannak vagy másvalaminek a szagát, amit mindannyian kibocsátottak: nem volt kifejezetten büdös, de jó illatnak sem volt mondható egyáltalán.

Ezek a szeptemberi visszautak Moszkvába többnyire nem voltak vidámak. Vége volt a nyárnak, a Tisza-parti strandolásnak, a szülői ház fészekmelegének. Várt rám Moszkvában a sok kötelesség és a nehéz, hideg őszi esők…