Vietnám - szerződéskötés
A már sokat emlegetett vietnámi tárgyalások végülis részben politikai töltetűek voltak, mivel demonstrálnunk kellett, hogy a baráti Magyarország a szívén viseli Vietnám háború utáni újjáépítését és ipari fejlődését.
A kormány egyéb projektek mellett egy új fényforráságyárral akarta megajándékozni a ténylegesen sokat szenvedett országot. Illetve egy új fényforrásgyár teljes berendezéseivel, a gépek üzembehelyezésével, a személyzet betanításával, a szolgáltatások kiépítésével, ahogy azt kell. "Csak" a befogadó épületeket kellett volna hazai erőből biztosítani.
A Tungsramnak ez kényelmes üzletnek indult. A kormányhitel konstrukció pénzügyi biztonságot jelentett, - számlák alapján jöhetett a pénz (esetünkben Rubel), sosem volt még ilyen egyszerű üzletünk...
Vietnámnak nem kellett fizetnie, ajándékot ajánlottak fel a magyarok. Ezért is gondoltuk az első néhány egyeztetés után, hogy mivel az átfogó ajánlat összeállt, itt az idő a formális szerződés véglegesítésére és ünnepélyes aláírására. Kimegy a magas színtű Tungsram delegáció és megmutatjuk, hol kell a szállítási szerződést aláírni.
A vietnámi külker vállalat és a meglévő, teljesen elavult, kínai gépekkel felszerelt Hanoi-i fényforrásgyár vezetői azonban nem ajándéknak tekintették a sokmilliós gyár ajánlatot, hanem megpróbálták az ajánlat minden egyes tételét ellenőrizni, szükségességét megkérdőjelezni, árát vitatni, - úgy, mint a rendes adás-vételi ügyletek esetén szokásos, de sokkal részletesebben, időt rablóbban.
Így aztán az első, szerződéskötést célzó próbálkozásunk az "elit" részvevők jelenléte ellenére csődöt mondott.
A partnerrel folytatott közbenső tárgyalások és a KKM sürgetése alapján a következő évben, 1978-ban is kiutaztunk, mondván most aztán tényleg a végére járunk... Azonban megismétlődött az első próbálkozás, 3 hét alatt nem született megegyezés. Egyetlen örömünk a kényelmesebb elhelyezés volt a híres Thang Loy hotelben, a kubai nép ajándékában - és még valami: a többi projektért felelős külker vállalatok sem tudtak még szerződni!
Így került sor egy év múlva a következő, szerződéskötési célú kiutazásra. A légkör ugyan maradt elvtársi, de a hangulat egyre feszültebb lett, amikor világossá vált, hogy a vietnamiak részéről folytatódik az időhúzás. Próbálkoztak magasabb színtű tárgyalófeleket bedobni (az ipari miniszterhelyettesre emlékszem), hátha megilletődünk és engedményeket teszünk - de persze ez nem működött. Eljutottunk az ismét három hétre tervezett tartózkodásunk második tárgyalási hetének végére és éreztük, egy helyben járunk, így nem érdemes folytatni.
Közöltük az elvtársakkal, hogy a hétvégére kirándulást szerveztünk magunknak, meglátogatjuk a híres és szépséges Sárkány-öbölt. Vasárnap este érünk vissza Hanoiba. Azt kérjük, hogy várjon a szállodában értesítésük, hogy elfogadták a közölt feltételeinket és árajánlatunkat. Amennyiben nem vár ilyen értelmű üzenet, hétfő reggel elutazik delegációnk (voltunk vagy hatan) a pekingi géppel, mivel nem kívánjuk folytatni a céltalan vitákat.
Nem voltunk túlzottan meglepve vasárnap este, amikor semmi üzenet nem várt. Megvacsoráztunk, elméláztunk mennyire fog hiányozni ez a többszörösen kipróbált, kibírhatatlan klíma - és becsomagoltunk.
Kora reggel, program szerint indulás a reptérre. Akkor még nagyon kisforgalmú volt a Hanoi airport. Becsekkoltunk, feladtuk a poggyászokat. Vártuk a pekingi gépet. Még mindíg vártuk, mert egy kicsit(?) késett. Egyszer csak gépkocsi tűnt fel, amiből lélekszakadva ugrott ki a kereskedelmi kirendeltség titkára és már messziről kiabálta: Vissza az egész! Elfogadták! A miniszterhelyettes elvtárs kéri, hogy fejezzük be a szerződés szövegét és kész az aláírásra.
Közben megérkezett a pekingi gép. Gyorsan kellett cselekedni, a titkár segített elvtársi kapcsolatok alapján visszaszerezni a poggyászainkat és a repülőjegyünket.
Még egy hét kellett, hogy a francia nyelvű szerződést végleges formába hozzuk és egy ünnepi vacsorameghívás keretében a miniszterhelyettessel aláírjuk. A miniszterhelyettes modern ember volt, akárcsak az új budapesti főpolgármester: a vacsorára kerékpárral érkezett. 1979-et írtunk!
Utószó:
1. A Tungsram egy nagy piros pontot szerzett a szerződéssel, mert a többi külker vállalat még nem tudott szerződni.
2. Pár hónap múlva - nem tervezve - 4 éves dániai kiküldetésre utaztam. 1983-ban tértem vissza. Egyik első fontos cselekedetem volt az eltelt 4 év alatt még nem perfektuálódott, de többször módosított, átdolgozott vietnami szerződést ismét ünnepélyesen aláírni.
3. Már a GE akvizíció után derült fény arra, hogy a végül kiszállított - és a Tungsramnak a kormány által megfizetett - gépek és berendezések beládázva, érintetlenül hevernek a régi Hanoi-i gyár udvarán.
A magyar szocialista segítség kicsit olyan volt, mint mikor a vak embert átkísérjük a másik oldalra, pedig ő nem is akart átmenni.
A vietnámi háború után pár évvel korai volt a gyors iparfejlődést erőltetni, amikor még nem rendelkeztek infrastruktúrával, a legalapvetőbb építési kapacitásokkal sem és elképzelhetetlen élelmiszerhiánnyal küszködtek.