Vietnam 1. (1976.04.11.-04.22.)

Az 1976-os vietnami sztorikat csak akkor lehet értékelni, ha tudjuk, hogy az akkori Vietnam nem az, amit ma látunk a tévében. Ma Hanoiban autók és motorbiciklik járnak az úton, az utcán üzletek és vendéglők sora, este kivilágítva. Akkor ez az ország nagyon szegény, nagyon éhes, nagyon háborús volt. A város sötét, feketén penészes, helyenként romos képét mutatta. Akkor még a könnyűipari miniszterhelyettes is a minisztérium kantinjából kapta az aznapra osztott élelmet, az ételhordót felkötötte a "szolgálati" bicikliének csomagtartójára és hazarohant vele. És, miközben a megsegítésképpen odaszállítandó lámpagyárról tárgyaltunk, tudtuk, hogy nekik nem izzólámpákra, hanem élelemre van szükségük, vagy ha termelőeszközökről beszélünk, szívesen használnának a bivaly vontatta faekék helyett vasekéket. És akkor ott, a mi egynapi szabad költőpénzünk annyi volt, mint a Hanoi Lámpagyár igazgatójának félhavi fizetése.

E rövid bevezetés után a tárgyra térhetünk.

Elkészült az 1976. második negyedéves "utaztatási terv". Ebben meglehetősen nagy szaporasággal szerepeltem, annak okán, hogy részt vettem néhány kétoldalú közös fejlesztési témában, továbbá az Interelektro gittegyleti üléseire is járattak, valamint a gépkereskedők az üzleti útjaikra is beterveztek szakérteni. A terv H.P. műszig. elé került jóváhagyásra, aki megkérdezte, hogy képzelem, hogy több munkanapot töltsek külföldön, mint ahány nap a negyedévben egyáltalán van, majd egy vastag piros ceruzával kigyomlálta a felét. Persze a két londoni és az egy svájci úttal kezdte a kihúzkodást, Poltava és egyéb ilyenek bennmaradtak.

Pár nappal ezek után szólnak, hogy soron kívül és terven felül azonnal ki kell utaznom egy kis csapat tagjaként Vietnamba. Ilyen előzmények után dacosan elhatároztam, hogy ebből kimaradok. Más megoldás nem lévén, orvosi igazolást szereztem influenzára (vagy tüdőgyulladás gyanúra?), de ezzel csak egy hétre tudtam elodázni az utazásomat, mert a kintlévők az alig működő, igen gyér távközlési lehetőségeket arra használták, hogy sürgessék a kimenetelemet, mert nélkülem nem lehet a tárgyalásokon specifikálni a gyártó berendezéseket a Tungsram által ott, Hanoiban létesítendő komplett lámpagyár számára.

Kiment tehát a távirat Hanoiba, a kereskedelmi kirendeltségre, jelezve, hogy melyik légijárattal érkezem. Válasz is jött, jelezve, hogy várnak.

Virágvasárnapon indultam.

Első lépés reggel: Ferihegyről Berlin-Schönefeld. Innen az Interflug menetrendje szerint (IL 18-assal!) indulás este 20:00-kor. Menetidő 27 óra. (A gép a menetrend szerint leszáll: Moszkva, Taskent, Karachi, Bombay, Dacca, Rangoon és Vientiane megállókon Hanoi előtt.) Az érkezés tehát - a hatórás idő-eltolódást is számítva, - keddre, reggeli 5:00-ra volt várható.

Azonban,- első kisérletként -, az Interflug ez alkalommal egy nagy, négy sugár-hajtóműves IL 62-est indított velünk. Kényelem, rengeteg szabad ülőhely, evés-ivás-alvás, a hajtóművek nem dübörögnek, a géptest eresztékei nem recsegnek, a gép gyors, és Hanoi előtt csak egy helyen állt meg, Karachiban. Kedd reggel helyett már hétfőn délelőtt Hanoiba értünk.

A gép megállása után katonák jöttek a fedélzetre, mindenkinek ülve kellett maradni, összeszedték és elvitték az útleveleinket. Látom az ablakból, hogy a gép mellé kanyarodik egy fekete Volga, ketten kiszállnak, (nem voltak elég közel, hogy láthassam, ismerősek-e vagy sem), egyiküknél virágcsokor. Megnyugodtam: kijöttek elém. A helyemről azonban még mindig nem engedtek fölállni. Sőt, azt látom, hogy egy idevalósiaknak kinéző házaspár ballag le a lépcsőn, ölelkezés, kézrázás, virágcsokor, beülés és elautózás. Világos: nem engem vártak...

Aztán visszahozták és az utasok közreműködésével kiosztották az útleveleket. (A katonák az utasok segítségét állítólag nem az idő kímélése céljából vették igénybe, hanem, mert egyesek szerint a távolkeleti népek szemében mi, fehérek egyforma arcúak vagyunk, így az útlevélképeink is alkalmatlanok sok esetben az azonosításunkra. Nem százszázalékosan igaz, mert saját szememmel láttam, hogy a vörösszakállú svédnek mégse adták oda a német hegedű-tanszakos leányka útlevelét.)

És ki lehetett szállni, megtöltve a várakozó két autóbuszt.

Már a gépből kilépve rájöttem, hogy nem megfelelően vagyok öltözve. A mellényes gyapjúöltöny nyakkendővel, és a hónom alá vett felöltő tegnap még jó volt a havasesős-szeles kora tavaszi Berlinben, ide azonban nem tűnt célszerűnek. Amikor életem első igazán trópusi "levegője" megcsapott, eszembe jutott nagyanyám mosókonyhája Palotán, egy nyári főzőüstös nagymosás végén, amikor még a teregetésre váró ruhák a mosókonyhában vannak és még nem aludt ki a tűz az üst alatt. Ebből az atmoszférából itt csak a Flóraszappan illata hiányzott. A gyapjúöltöny az izzadtságtól röpke percek alatt páncélszerűvé változott.

A másik meglepetés maga a repülőtér volt, melynek repülőtér voltára csak a leszállópálya utalt. Körbenézve épületet (Airport, Departure, Arriving, Custom, Welcome, stb.) nem lehetett látni, azonban földhányások mögé beásott légvédelmi lövegeket, radarantennákat annál többet. Kiderült, hogy ez egy katonai repülőtér, melynek betonjára az IL 62-es le tud szállni, és most elmegyünk cirka negyven kilométert arra a repülőtérre, ahol van Arriving, de nem alkalmas a beton.

Megérkeztünk a "hívatalos" reptérre. Még ugyan nem kaptuk meg a bőröndöket, de megkezdődött a vámvizsgálat, ami abból ált, hogy ki kellett tölteni egy többoldalas kérdőívet sok-sok kérdéssel: hoztunk-e nemesfém ékszert, lőfegyvert, varrógéptűt, fényképezőgépet, filmet, pornóújságot, italt, kábítószert, ventillátort, stb, stb. Voltak dolgok ezek között, amiket hoztam, ezeket --törvénytisztelő módon - Yes jellel, a többit No-val láttam el, majd, amikor készen voltam, leadtam a vámtisztnek. Az megnézte, és adott egy másik ugyanilyen kérdőívet kitölteni, azzal, hogy írjak mindenhova No-t, mert így mindkettőnknek egyszerűbb lesz az eljárás. Például: ha van színes filmem, azt le kell itt adnom, mert az országból csak előhívott filmet szabad kivinni, (egyesek mindenfélét összevissza fényképeznek,) színes filmet pedig Vietnamban nem tudnak előhívni. Úgy-e a filmjeim meg a bőröndben vannak, a bőröndök meg még ki tudja hol és mikor...

Ezután kiléptem a várócsarnokba. Ismerős sehol. Sétáltam le s fel, kezemben egy Tungsram propagandanyomtatvánnyal, kelletve magam. Semmi. A kinttartózkodó kollegáim koordinátáiról csak annyit tudtam, hogy abban a szállodában laknak, amelyiket a kubaiak építettek Hanoiban. Sok ilyen nem lehet: ha megtudom a nevét és címét, odahajtatok. Megszólítottam két jólöltözött, európai kinézetű urat, és megkérdeztem a szállodát. Mondták. Kértem, irják fel egy papírra, hogy megmutathassam a taxisofőrnek. Nem jó, taxisofőr az itt nincs. Mondom, akkor bemegyek a városba a reptéri shuttle-busszal. Az sincs. Akkor? Itt az embert várják. Ha engem nem várnak, akkor ők segítenek, ha megengedem. Megengedem. A két úr a keletnémet követség munkatársa, akik szerencsére két kocsival vannak kint, az egyiket rendelkezésemre tudják bocsátani. Odahívták a keletnémet követség két vietnami sofőrjét. Az egyik kis növésű bennszülött azt kérdi tőlem: "Du bist Ungarisch?" " Ja." "Machts Du Lampen?" "Ja." (Hűha! De jól értesült itt az egyik baráti ország a másik dolgairól!) Még nagyobb meglepetésemre közli, hogy tudomása szerint engem már napok óta várnak a Könnyűipari Minisztériumban, ahová ő, ha akarom, és a főnöke is megengedi, azonnal el tud vinni. Mondom köszönöm, de meg kell várnom a csomagjaimat. Nem kell megvárnom, mondják az NDK követségi urak, adjam oda a csomagcéduláimat a másik gépkocsivezetőnek, az majd elviszi azokat a szállodába. Önök mit tettek volna a helyemben? Odaadtam.

A Könnyűipari Minisztérium kapuőrsége gond nélkül beengedett és felkisértek a tárgyalás helyszínére. Ahogy a nyitott ajtóban megálltam, akkora megdöbbenést láttam a kollegáim arcán, mintha kisértetet láttak volna. Nemhogy elkezdtek volna szabadkozni, amiért nem jött senki elém a reptérre, az volt az első szavuk, hogy én hogy kerülök ide? Mondtam, hogy megírtuk az érkezésemet. Erre kijelentették, hogy megkapták, de az én gépem csak holnap érkezik, ma nincs gép, ergo én még nem lehetek itt. (Kénytelen voltam megállapítani, hogy ebből a szempontból mégsem volt olyan jó ötlet az Interflugtól szó nélkül lecserélni az IL 18-ast IL 62-esre! Utóbb kiderült, hogy nem csak ebből a szempontból: az Interflug újra visszaállt az IL 18-asra, mert a nagy gép az első útja alkalmából eltörte a az addig használható egyetlen betont. Visszautunkat már az IL 18-assal tettük meg.)

Az aznapi tárgyalás hamar befejeződött, a delegációnk felkapaszkodott egy, a seregtől örökölt Jeepre, hogy azzal a "szálláshelyünkre hajtassunk". Kicsit szűkösen voltunk, hátul még egy vashordó is helyet foglalt, amire azt mondták, hogy abban benzin van, és ameddig abban benzin van, addig biztosan tudnak fuvarozni bennünket.

Megérkezve a szállodához, a recepción megkaptam a szobakulcsot, a szobában pedig példás rendben, hiánytalanul sorakoztak a csomagjaim, (melyeket a reptérről az NDK vietnami sofőrje váltott ki és hozott be).

A szálloda, a Thang Loy, egy rendkívül érdekes tervezésű és építésű komplexum. Számomra az első meglepetést az okozta, hogy már az első pillantásra elütött a városban látott francia gyarmati stílusú, a penésztől itt-ott feketedett épületektől. A városon kívül, egy nagy tó partján épült, tiszta, modern stílusban. A szolgáltató létesítmények (recepció, bár, étterem, fodrász, irodák, stb.) egy U alakú egyszintes épületben helyezkedtek el, melynek a nyitott oldala a tóra nézett. Az U által körbefogott belső udvar egy kellemes bambuszliget volt, egy kicsi patakocska folydogált keresztül rajta, és e ligetben itt-ott elhelyezett kis teraszokon kényelmes és szép bambusz ülőgarniturák alkották a "társalgót". Innen egy, már a tóra épített cölöphíd vezetett a tavon épült háromszintes vasbeton cölöpépítményhez, melyben a szobák voltak. A szobák az épületen végigfutó nyitott folyósóról nyíltak, és az emeletre vezető lépcsők is kívül voltak. A lépcsőkön és a folyósókon pedig elképesztő méretű békák "placcsogtak", estefelé a brekegésük ordításnak tűnt. (Ugyanilyenek combjai voltak az első ottani vacsorám, kellemesen fokhagymás provencei szószban). A szobák észak-vietnemi viszonyok közt egyedülálló módon légkondicionáltak, a trópusi viszonyoknak megfelelően egyszerűen, de kényelmesen voltak berendezve, és modern fürdőszobával rendelkeztek.

Le kell szögeznem, ez a szálloda önmagában nem volt egy csoda, ennél sokszor különbeket volt alkalmam más utaimon megismerni. De ott, Hanoiban, látva a várost és később némely más szállodát, ez nem csak egy oázis volt, hanem egy oázis a köbön, a nettségével, felszereltségével, légkondícióival, szolgáltatásaival. Az éttermében választhattál a vietnámi és kínai ételek mellett európait is, a bárban változatos italok, a csúcs a magyar Hubertus, a barack- és cseresznyepálinka, és természetesen alaplének a 40 fokos vietnámi rizsvodka, a Lua Moy.(Nekünk: Ruhamoly.) Esténként ide gyült a város diplomáciai elitje, (kivéve, - nem tudom miért, - az oroszokat és az NDK-sokat), ha másért nem, csak egy fagylaltra, egy italra és egy csevejre.

Vacsora után mi is itt ücsörögtünk a hangulatos bambuszligetben, italok sorozatának kihordásával megdolgoztatva a felszolgáló kis vietnami bártündért, aki első este így mutatkozott be: "Én, Kati, aranyos," (ahogy őt nyilván korábban egy honfitársunk hívta).

Asztaltársaságunkhoz tartozott esténkén a szintén kiküldetésben lévő kisöreg Polgár Dénes is, a Magyar Televízió akkori egyik "sztár"-szerkesztője, aki olyanokat mesélt a hazai és a világpolitikáról, ezek szereplőiről, amikről mi, egyszerű népség nem tudtunk. Ezek között is legtöbbet a németekkel kapcsolatos európai problémarendszer, a nyugatnémet gazdaságpolitika, Magyarország és Nyugat-németország nem nyilvános kapcsolatai szerepeltek. Nagyon sok szó esett Willi Brandtról, akihez Polgárt személyes kapcsolatok is fűzték, és akit jól érzékelhetően jobban szeretett és tisztelt, mint Walter Ulbrichtot.

Asztalunktól odalátszott az étterem homlokzata. Beszélgetés és iddogálás közben figyeltük, mikor jön a patkánycsalád vacsorázni. Menetrendszerűen jöttek, papa, mama, a gyerekek. Felmásztak a szellőzőig és ott be. Azonban ezek nem mocskos, csapzott csatornapatkányok, hanem "tiszta", fényesszőrü prémesállatok, és remélhetően csak a maradékot ették.

Nagyszombaton délután vendégségben voltunk a követségünk kereskedelmi tanácsoséknál. (A nevére sajnos már nem emlékszem.) Egy nagyon szép, jól karbantartott, nagy kertes villában laktak, minden jóval felszerelve. Természetesen légkondi is működött, amitől kellemes hűvös volt, de ezzel az is járt, hogy a hatalmas hallból felfelé ívelő lépcsőn víz csordogált lefelé; a levegő nagy páratartalma a hűvösben kicsapódott és itt folyt le. Minden lépcsőfok egy miniatűr vízesés volt.

De a nagyszombati vacsora! Mint otthon: főtt sonka, tojással, mustárral, tormával és foszlós mazsolás kaláccsal. Ott, Hanoiban! Mondom a ház asszonyának, hogyha ezután még behozzák a mákos-diós beiglit is, én beesek az asztal alá. Mondta, hogy kezdhetem az aláesést, de előbb egyem még egy kis sonkát.

Tárgyalásaink a Könnyűipari Minisztériumban folytak. A vietnami csapatot dr. Wu, a hanoi lámpagyár igazgatója vezette, a tolmács pedig egy Than nevű mérnök volt, aki Magyarországon végzett, sőt, termelési gyakorlaton a Tungsramnál is dolgozott. (Egy alkalommal mindketten késtek egy félórát a megbeszélésről, és egy kisebb rangú technikus kezdte a dumát, számunkra ismeretlen nyelven. Egy idő után Zéman Miki megpróbálta, hátha tud az ürge angolul, vagy franciául, de nem jött be. Egy jó tízperc után arra kezdtünk odafigyelni, hogy ilyesmiket mond: iggyolánytya. Fiuk, ez nem izzólámpát mond? És egyre több magyarra hasonlító szót véltünk felfedezni a beszédjében, mígnem kiderült, hogy már egy negyedórája magyarul beszél. Ő is Magyarországon tanult.)

A légkör meleg, baráti volt. Meleg, mivel a helyiség klímájáról csak egy, a plafonon keringő három lapátú akármi gondoskodott. A gyakran bekövetkezett áramszünetek alkalmával ez nem keringvén, a mindenkinek kiosztott tarka papírlegyezők segítségével gondoskodtunk a légmozgásról. És baráti, mert magyar segélyprogramból létesülő gyárról tárgyaltunk.

Néhány szó a "gasztronomiáról":

A szállodánk éttermében étkeztünk és egy alkalommal a miniszterhelyettes fogadásán egy belvárosi étteremben. (Ilyenformán az általános, köznapi vietnami konyháról és étkezési szokásokról nem igen volt tapasztalatunk.) De a szállodában az első napoktól eltekintve igyekeztünk vietnami ételeket enni, és ezek között sok finomságot találtunk. Ezek élvezetét az sem rontotta, hogy némelyik elkészítéséről is informálódtunk.

Például a "zokniszósz". Ezt a nevet mi adtuk neki, az illata miatt. Úgy készül, hogy egy csomó halat nyersen egy agyagedénybe raknak, megsózzák és elássák. Egy-két hét múlva, amikor már kellően megerjedt, kinyomják a levét és ezt a levet ízesitik csilivel és fokhagymával. Ebbe lehet mártogatni a különféle húsételeket. Nagyon jó. Hoztam is volna haza, ha nem féltem volna, hogy a bőröndömben ereszt az edény.

Vagy a kutya. Kérdeztük a tanácsos feleségét, miért nem jött el a miniszterhelyettes vacsorájára. Mondja, hogy lelki okokból nem eszik kutyát. Ott ugyanis - jobb, ha tudjuk - azt is ettünk. A vietnamiak a kutyát kétféle okból eszik: az egyik, mert delikát, másik, mert éhesek. És azt is elmondta, hogy a szálloda éttermében melyek azok a fogások, melyek nagy valószínűséggel kutyából készülnek. Például az egyik saslikszerű, nyársra fűzött sült apróhús, a másik egy fűszeres darált hússal töltött rétesszerű tekercs. Ílymódon végülis ettem kutyát, de különösebben nem hajtottam érte ezután. (A belvárosban sétálva, az utcán parázson, nyárson forgatnak egy állatot. Egyikünk mondja: nézzétek, bárányt sütnek! Mire a másikunk: láttál már olyan bárányt, amelyiknek hosszú hegyes szemfogai vannak?)

Egy étkezéssel kapcsolatos illemszabályt magunk állítottunk fel, miután észrevettük, hogy nem illik a magyaroknak - magyarul is értő vietnamiak jelenlétében - egymással fogyókúrás módszerekről tárgyalni.

Gyümölcs és zöldség az volt mindenütt. Valamint ital a szállodában és a "turista-shop"-ban. A világ legjobb napidíját kaptuk, ha piában számoljuk: egy napi szabad költőpénzünk cca 85 üveg sört, vagy hét liter "ruhamoly" vodkát ért.

A pénzünk feleslegét a tanácsosné segítségével tudtuk csak elkölteni, aki bejáratos volt egy öreg csumingó rejtett illegális "régiségbolt"-jába, ahol elefántcsont és porcelán-csetreszekre lehetett alkudni.