Vietnam 2. (76.06.11.-06.27.)

Második vietnami útunkat már nem a "Flúgos Futam"-nak becézett Interflug járatán repültük, hanem a szovjet Aeroflottal. Budapest-Moszkva, ott átszálltunk a TU 154-esre, amelyik egy kicsit kényelmesebb és gyorsabb volt, mint a németek IL 18-asa. Néhány helyen ez is megállt, (Karachi, Bombay, Rangoon) és Vientiane volt a végállomása. Ezt a géptípust sem tudta Hanoi fogadni. Vientianeban átszálltunk egy IL 18-ra, amelyik végülis átröppent velünk a szomszédba, Hanoiba. Utunknak ez utóbbi szakasza embertpróbáló volt: ez a ránk váró repülőgép három napot állt Vientiene betonján, a tűző napon. Amikor beszálltunk, belül kemence, majd az izzadságunk párájával szauna. A fúvókák csak akkor kezdtek levegőt fújni ránk, amikor a gép már jó magasra emelkedett.

(A végén a visszautunkat nem fogom leírni; tessék az előző bekezdést visszafelé elolvasni.)

Örömmel értesültünk róla, hogy Hanoiban már van két darab taxi. Már az első nap elmentünk a taxifőnökségre, kötöttünk egy szerződést, melynek keretében ottlétünk tartamára kibéreltük a két kocsit. Ezek kizárólag a mi rendelkezésünkre álltak, kivéve azokat az időszakokat, amikor szabadon engedtük őket. Későbbiekben kiderült, hogy nem volt mindig szerencsés a szabadon engedés. Nagyon kellett rájuk vigyázni, mert nem értették, mit mondunk nekik. Megtévesztésül bólogattak, mosolyogtak, de akkor is voltak "félreértések", amikor a karóránkon mutattuk a legközelebbi találkozásunk időpontját,. Ezt elkerülendő, például, amikor egyik este cirkuszba mentünk, természetesen nekik is vettünk jegyet és magunk közé ültettük őket.

Egy délután mégis megtörtént a baj. A városközpontban, - jó tájékozódási pontnak használva, - a nagy belvárosi szálloda elé vitettük magunkat, és ugyanide beszéltünk meg velük randit, hogy délután ötkor hazavisznek bennünket. Vártunk, nem jöttek. Gyalog nem indultunk, mert a mi szállodánk onnan cca nyolc-tíz kilométerre volt. Szóba került a biciklis riksa, de ez csak úgy működött volna, ha mi pedálozunk és a harmincötkilós driver ül fel az ernyő alá a bakra. Egy jó órás várakozás után bementünk a szálloda portájára és kerestünk egy magyart, aki segíthet. Megtaláltuk a Népszabadság állandó tudósítóját, neki volt kocsija, de nem volt benzinje. Újra kiálltunk a porta elé. Egyszercsak kijön az ajtón az a jugoszláv országos legfőbb "KISZ"[1]*1 titkár és az ifjusági delegáció, akikkel még a repülőúton ismerkedtünk össze. Valami fogadáson voltak. Kérdezi a főKISZes (magyarul), hogy mért ácsorgunk itt. Mondtuk. Erre úgy döntött, hogy most ők fognak egy félórát ácsorogni, azalatt az ő két kocsijuk először bennünket visz haza, aztán őket. Természetesen, mikor ők is megérkeztek a szállodába, rendeztünk velük egy kis partyt. Időközben megjelent még néhány magyar a városból, akik a "megmentésünkre" indultak. (A Népszabadság tudósítója szólt a katonai attassénak, meg a kereskedelmi tanácsosnak, meg még nem tudom kiknek.) Tűvé tették értünk a várost, de hála Istennek, meglettünk. Úgy látszott, hogy ők idegesebbek voltak, mint mi.Tanulság: a magyar nem hagyja elveszni a magyart.

Az előbbi "baj"-hoz képest komolyabb baj is történt. A reggeli ébresztés rendje az volt, hogy a vekkeremre én ébredtem, majd minden szobát felhívtam telefonon, ébresztendő a többieket. Megbeszéltük, hogy a telefont nem kell felvenni, ki a fene akar álmosan beszélgetni, és miről? Öt csöngetés után mindig bontottam. Így aznap is. Az összekészülődésem után indultam az étterembe a reggelihez való gyülekezőre. Az étteremben senki, de a porta környékén tumultus. Czipper Bandit állja körül a csapat, aki sápadtan, verejtékesen ül, bal kezét az ölében "babusgatva". Eltörött a csuklója. Már a zuhany alatt volt, amikor meghallotta a telefonom csengését, nem bírta megállni, hogy ne vegye fel. Vizesen, szappanosan megcsúszott, elesett és reccsent a csuklója. Megjöttek a taxik, Bandi a kórházba került, megműtötték és néhány napra benntartották. Nem szívesen emlékszem vissza a kórházra, pedig én csak látogatóként jártam oda. (A viseltes barakképület, a klíma, a zsúfoltság, a "sterilitás", a többször-használatos injekcióstűk "elöblögetése",...). Azt gondoltuk, hogy mindezzel szemben a sebészeti rutin magasfoku kell legyen egy háborús országban. Azonban a háborús sebészeti rutin más célokat szolgál, mint a békés. Itthon Bandi csuklóját újra meg kellett műteni, hogy használni tudja.

Egyik vasárnap reggel ülünk az étteremben, reggelizünk. Az ajtóból kiáltást hallunk: "Háj! Móning evribadi! Van itt magyar?" És ott áll egy nő és egy férfi, kinézetre kicsit kevesebb eleganciával öltözötten, mint a Flinston Vilma és Frédi. Jelentkeztünk. Bemutatkoztunk egymásnak, majd megkérdezték, hogy melyikünknél tudnának megfürdeni, borotválkozni, stb. Miután végeztek a tisztálkodással, összeültünk beszélgetni. A férfi egy olyan magyar gépgyárnak volt a mérnöke, amelyik Vietnamba szállított berendezéseket egy létesítendő gyárba, ahol épületasztalos gyártmányok (ablak, ajtó, stb.) készülnének. Ő jelentkezett és elvállalta a gyár telepítésének és beüzemelésének vezetését. Azért vállalta, mert otthon rengeteg családi problámája volt, ennek nyomán súlyos infarktuson esett át, és szinte ellehetetlenült minden szempontból. Egyetlen reménye volt a gyökeres környezetváltozás. És ez bejött. Ide jött a feleségével és az a dolga, hogy őrzi a dzsungelben lerakott cuccot, mert a gyár felépítése egyelőre halasztódik. Egy faviskóban laknak a dzsungel egy tisztásán, (már a másodikban, mert az elsőt megették a termeszek), nincs rendes ruhájuk, cipőjük,mert nem lehet hol tárolni. Amit az állatok hagynak meg, azt a penész eszi, vagy fordítva. Vizük van, mert ástak egy kutat. Az élelmiszer gyorsan romlik, készletük nehezen, de kitart két hétig, amig újra berándulnak a városba vásárolni és tisztálkodni. Villanyuk nincs, televíziójuk sincs, a külvilágot egy kis elemes rádió jelenti. És boldogok, vidámak,és egészségesek, és (le)sajnáltak bennünket, amiért az ittlétünk során "kényelmetlenségeknek" voltunk kitéve.