Vietnám, kiigazítás

A vietnami gyárszerződés története több, mint negyven éves. Ebből a távlatból természetes, ha egyes momentumok vagy történések elhalványulnak, esetleg átszíneződnek. Nekem sok részletet hoztak elő Pongrác Lajos emlékeztetői, mivel az utazások idején nem készítettem feljegyzéseket.

Legutóbbi, Vietnám 3. című élvezetes leírásához reflektálni szeretnék, mert pontatlanság csúszott bele.

A delegáció "elit" részével érkeztem én is a helyszínre. Erre azért emlékszem világosan, mert Vientiane-ban, amikor a TU 154-est IL 18-ra cseréltük - ugyanis Hanoi még a háború befejeztével nem tudott nagyobb gépeket fogadni - udvariasságból átvettem Pióker Ignác kézipoggyászát. De ahogy átvettem, már meg is bántam. Mintha ólmot hozott volna benne. Kérdésemre megnyugtatott, - csak egy pár magyar konzervet pakolt be, a biztonság kedvéért. Ez a pár konzerv elég volt az egész Vietnámban tartózkodás során Náci bácsinak, aki nem kedvelte a helyi "finomságokat".

Helyesbítenem kell Pongrác Lajos emlékét az "elit" Bangkokon keresztül vezető hazaútjáról.

1977-ben létezett a Tungsram szervezetében Gépágazat, mely összefogta a gépgyártó gyárakat és a gépfejlesztő- és tervező részlegeket. Az ágazat vezetője volt Székely Róbert és Szabó Zoltán a legnagyobb gépgyár igazgatója.

A tárgyalások befejeztével - maradjunk Lajos szóhasználatánál - az "elit" nem utazott Bangkokba, hanem Indiába, ahol gőzerővel folyt a hyderabadi HMT (Hindustan Machine Tools) állami vállalat keretében létesítendő fényforrásgyár szerelése és betanítása, Szabó Zsiga vezetésével. Nagy létszámú magyar műszaki gárda települt ki és természetesnek tűnt, hogy a Gépágazat vezetői ezt a projektet is meg akarták látogatni. Ezen kívül emlékeim szerint felkerestük első indiai létesítményünket, az ECE-t is Sonepat-ban.

Rövid magyarázat a delegáció összetételéről. A vietnámi háború befejezése után a szocialista tábor országai hozzá akartak járulni az ország ipari fejlődéséhez. Magyarország 3 vagy 4 projektet ajánlott fel, melyek közül a legjelentősebb a fényforrásgyár volt. A Tungsram számára ez tiszta pénz volt, mivel kormányhitelként kezelték. A mi feladatunk a megfelelő specifikáció összeállítása, korrekt árazás készítése és szállítási szerződés aláírása volt. Ezt gondoltuk. Ezért aztán az előkészítő konzultációk után (Lajos utalt rá, hogy ez a harmadik útja volt) minél előbb alá akartuk írni a szerződést. Egy ünnepi aktusra számítottunk és ezért jött szóba, hogy a tárgyalásokban igazán részt nem vevő vezetők is emeljék az aktus fényét.

Az aktus azonban elmaradt, a vietnami partnerek minden módon lassították, akadályozták a szerződést célzó tárgyalásokat. Megértettük, hogy nem boldogok a felajánlott fényforrásgyártól, sokkal inkább élelmiszerekben megjelenő segítséget kívántak. Visszavonni a kormányfelajánlást nem lehetett és a KKM erőteljesen sürgetett bennünket a szerződéskötésre, - politikailag fontos volt, hogy a magyar kormány szerződéssel bizonyítható segítséggel sietett a testvér-ország felvirágoztatására.

Nekem ez volt az első vietnami utam, de aztán szerződés reményében kiutaztunk a következő évben is és végül 1999-ben is, amikor sikerült elsőként az érintett magyar cégek közül aláírni a szerződést.

(Ennek története külön érdekes sztori,ami a jövő héten jön majd!)