Vietnámi vacsora

1985-ben kihasználva a magyar állam baráti "segítőkészségét" a vietnámiak lámpagyártó gépsorokat és fejgyártáshoz szükséges gépeket kívántak a Tungsramtól vásárolni. A Hanoiba kiutazó delegációnak - az igények figyelembe vételével - egy ajánlat kidolgozása volt a feladata. Mivel erre készültünk, nem okozott nagy gondot az ajánlat ottani elkészítése.

Nem tudom milyen meggondolásból - a vietnámi viszonyokhoz képest - napidíjunk igen csak "vastagon" volt megállapítva. Olyan gazdagnak - mint ott - sem előtte, sem utána nem éreztem magam. Kísérőnknek - aki Magyarországon végzett - kohómérnök volt és férjének - aki postamérnöki diplomával rendelkezett - együttes havi (!) fizetése 480 vietnami dong volt. Mi naponta 440 vietnami dongot kaptunk. A dongot haza nem lehetett hozni és az átváltásra sem volt mód. Ott kellett elkölteni, ezért semmi sem volt drága!

Nagyon szép fafaragásokat, elefántcsont szobrocskákat és selyem festményeket vásároltunk. Minden nagyon szép volt, minden nagyon jó volt, kivéve az élelmezést.

A gyáriak a lehetőségükhöz képest nagyon rendesek voltak A gyári ebédlőben külön asztalon terítettek számunkra és ahogy láttam az étel sem egyezett a gyáriak menüjével. Azt nem mondom, hogy - legalább is számomra - az ehetetlen kategóriába tartozott, de erős akarat kellett az elfogyasztásához.

Kétszer elvittek vacsorázni, egy általuk jónak mondott "csehóba", amiből az maradt meg az emlékeim között, hogy kis sámli szerű valamin ültünk és az egyik alkalommal vörös patkányok figyelték, hogy mi esik le számukra. Az asztal sem azért volt kopott, mert agyonsikálták. Aperitif egy, azaz egy stampedliben került az asztal közepére! (Én, ahogy észrevettem mi a helyzet, azonnal beleittam. Az utánam kortyoló kollégáim, azonban inkább imitálták az ivást, mint élvezték az édes de erős itókát. A maradékon a vendéglátók osztozkodtak.) Nem tudom, hogy ez helyi szokás, vagy csak takarékoskodtak. Nem mertünk rákérdezni. Az egyik helyen hatalmas ollójú homárt szolgáltak fel, a másikon kisebb csirkecomb nagyságú békacombokat, de a környezet miatt, egyikhez sem volt nagy bizalmunk.

A szállodában a reggeli elfogadható és bőséges volt. Meleg ételt csak délben (!) lehetett kapni, amikor mi a gyárban voltunk. Este pedig csak hideg (!) tálak között válogathattunk.

Kovács Robival ( A győri gyár főmérnöke volt) úgy döntöttünk, hogy kerül amibe kerül, elmegyünk kettesben egy "menő" helyre és ott tisztességesen megvacsorázunk. A szállodában megtudakoltuk, merre találunk erre acélra megfelelő etetőt. "Szerencsénkre" nem messze volt a híres Selyem utca és ott rátaláltunk Hanoi legmenőbb éttermére. (Mintha nem is Vietnámba lettünk volna) A helyi nyelvjáráson kívül egy kukkot sem beszélő személyzettel megértettük, hogy pezsgőt és étlapot kérünk. Pechünkre az étlap is ékes "nyamnyam" nyelven íródott. Azonban megvigasztaltuk egymást, úgyis a legdrágább ételekből fogunk csemegézni, a számokat meg ismerjük. Ezt felismerhette a személyzet is, mert a két legdrágábbra "bökögettek".

- Jöhetnek ! Rendelt a Robi, természetesen magyarul.

Hoztak egy felismerhetetlen levest. A Robi szerint mosogatórongy cafatok úszkáltak benne. Nekem inkább a szagával volt bajom.

- Rohadt drága, ezért nem hagyhatjuk ott. Mondogattuk, de egy idő után feladtuk.

A második fogással nagyobb "szerencsénk" volt, azt legalább felismertük. Szép darab sült húst kaptunk különböző zöldségek kíséretében. (Ebből a krumpli és a nyers uborka volt ismerős.) A hús érdekes ízű, nagyon rostos és rágós volt. Nem nagyon nyerte meg a tetszésünket. Végül otthagytuk! Desszerttel nem is kísérleteztünk. Fizetéskor jó mélyen bele kellett nyúlni a pénztárcánkba. Mielőtt "asztalt bontottunk" volna, felírtuk a két fogás vietnámi nevét, nehogy véletlenül rendeljünk ilyet, ha netán még egyszer az ehetnékünk ilyen helyzetbe hoz.

Időnként jelentkezni kellett a követségen, hogy beszámoljunk, hogyan haladunk a tárgyalással. A "lakmározásunk" utáni napon is bementünk egy kis mesélésre. A hivatalos dolgokat - mint általában - két szóval elintéztük és arról folyt a csevej; mit csináltunk, amikor nem voltunk a gyárban. Elmondtuk, hogy a Selyem utcában sétálgattunk.

Ott viszonylag, nagyon drága minden, mondták a követségiek.

- Vettük észre. Ott vacsoráztunk.

- Mit sikerült enni ? Nagyon jól főznek arrafelé.

- Ha ott jól főznek, képzeljük milyen lehet ahol nem jól főznek.

- Nagyon nem ízlett amit feltálaltak ?

Robi elővette a céduláját és mutatta mit sikerült választani. Először enyhe mosoly, majd derültség uralkodott el a követség alkalmazottain.

- Nagyon sok vietnámi irigyelné magukat. Sikerült kutyahúshoz hozzájutni. Úgy tudjuk, hogy most érkezett Londonból egy kiöregedett rendőrkutya szállítmány. Ez most a gazdagoknál a sláger.

Azt hittük, hogy ugratnak, de a kísérőnk - akit addig nem avattunk be az esti kalandunkba - megerősítette, bizony mi kutya húst ettünk !