VTG-s emlékeim

2026.02.08

Kovács Erzsébet

Gépész tervező, VTG-s évek: 1973-1982

1973-ban kezdtem el dolgozni a Gépgyárban. Hogy hogyan és miért jöttem ide dolgozni? Gimi után gépészmérnök szerettem volna lenni, de apukám burkoltan a tudomásomra hozta, hogy nem szívesen tart el még 5 évig.


Így eljöttem a Gépgyárba dolgozni, műszaki rajzolóként, és párhuzamosan jártam a Műegyetem előkészítőjére. Felvettek, és az egyetem kezdetekor átkértem magam a szerkesztésbe, hogy folyamatosan tanulhassak a mérnököktől. Akkoriban a gépgyár még nagy volt, és nagyon szép, vagy legalábbis az én szememben. A bejárata még kizárólag a Lahner György utcáról nyílt.

Egy szépen karbantartott, füvesített, és virágos parkon keresztül, talán volt ott egy őzikés szobor is, mentem egészen hátra a Mintagépgyárba. Öröm volt ilyen szép környezetben dolgozni. Még akkor csengető órák voltak, fél 8-tól, fél 4-ig dolgoztunk. Úgy emlékszem, hogy eleinte minden szombaton 13 óráig kellett dolgoznunk, majd bevezették, hogy minden második szombat szabad, végül minden szombat szabad szombat lett, de már pontosan nem emlékszem, hogy mikor vezették be. A mai fiatalok ezt el sem tudják képzelni.

Általános iskolába például 2 műszakba jártunk, mert olyan sok gyerek volt. Előbb volt a szerelde része, és a szerelők, lakatosok, fiatal és idősebb kollégák. A szerkesztés a szerelde végében volt, 3 nagy helyiség, tele rajztáblával. Hátul voltak az elektromosok és egy gépészcsoport, Vas Gábor volt ott a vezető. Előtte lévő szobában voltak a műszaki rajzolók és mellettük lévő szobában a lámpa és fénycsőcsoport. Az előbbinek Zoboki Misi volt a vezetője, az utóbbinak Sóti Pali. Én hozzá kerültem.

Az osztályvezető Krasznai Sándor (Kraemer Sándor) mérnök és híres gerelyhajító volt, de mindenki csak Zsigának hívta. Azt, hogy miért, nem tudom. Nagyon szerettük őt.
Aztán a szerelde mellett húzódtak irodák. Leghátul Vasné Gizike, Ágival dolgozott. Nem emlékszem pontosan mivel foglalkoztak. A következő iroda az igazgatóé volt, akkoriban Fleischer Bertalan volt, a főmérnök Horváth László. Azután mintha egy szakszervezeti iroda következett volna, majd a telefonközpont, benne Gabikával.

Az első egy évben, amikor még műszaki rajzoló voltam volt, hogy beosztottak helyettesíteni, ha Gabika beteg lett, úgyhogy én még használtam ezt a régi típusú telefonközpontot, ahol a központosnak kellett összekapcsolni a vonalakat, a kért mellékeket összekötni.
Mobiltelefonról még álmodni sem mertünk. Utána jöttek a fénymásolós lányok és a vágószoba. Hatalmas A0-ás rajzokat engedtek át a másológépen, és tekercsben jöttek ki a rajzok, amiket aztán szét kellett vágni, 3-4 asszony dolgozott itt. Nagyon aranyosak és kedvesek voltak. Sokat beszélgettem velük vagy az öltözőben, vagy ha másolnom kellett valamit. És aztán jött a rajztár, Erzsikével, ő is tüneményes volt. Voltak szép, és voltak rossz emlékeim is.

Már amikor odakerültem felhívták figyelmemet a váltópályás hajtásokra, és meg is vettem Horváth László könyvét a váltópályás hajtóművekről. Borzasztóan örültem, amikor a fiataloknak Horváth László oktatást tartott a váltópályákról. Mielőtt elkezdte volna az előadást engem kiválasztott, mert csak gimnáziumi érettségim volt és rajzoló voltam, így én nem vehettem részt az oktatáson. Majdnem elsírtam magam, mert ez több szempontból igazságtalan volt. Már elsőéves egyetemi hallgató voltam.
A tanfolyamon volt rajtam kívül 2 fiú, szintén műszaki rajzoló, és csak gimnáziumi érettségivel rendelkeztek. Közülük az egyiknek halvány elképzelése sem volt arról, hogy akar-e többet az élettől, mint azt, hogy műszaki rajzolóként dolgozik, és Ők ott maradhattak, meg egy kislány, aki ugyan szakközépben végzett, de csak rajzolóként dolgozott, és egy nehezebb összeállítási rajz átlátásával is gondjai voltak, de ő is maradhatott.

Túltettem magam rajta. Szerettem ott dolgozni, és ott kaptam meg 25 évesen, 1 gyerekkel első másfél szobás, összkomfortos lakásomat az IZZÓ lakótelepen. Rettenetesen boldogok voltunk. A kislányom ujjongott, hogy mindig meleg van, mi azért, mert nem kell az udvarra járni vízért és azt gyűrűs kútból felhúzni, és a pottyantós WC-re járni.

Ez akkor nekünk a mennyország volt!