A Witro és Barcelona

1982-ben, tungsramos szakemberek - nevüket takarja a jótékony feledés - látogatást tettek a barcelonai Witro cégnél. Hazaérkezve, beszámoltak arról, hogy a csak fényforrások fém alkatrészeinek gyártására szakosodott gyárban, a gyártási technológia lényegesen magasabb szintű, mint nálunk, a Tungsramban. Többek között, láttak ott egy olyan berendezést, amellyel gépesítették, a közepes szériájú, felületi vegyi kezelés folyamatát.

Elmondásuk szerint, az egymás után elhelyezett kádakban - a technológiának megfelelő sorrendben - követik egymást, a különböző vegyszereket tartalmazó "fürdők". A fém alkatrészeket, az egyik kádból a másikba, "kanalak" továbbítják. A továbbítás során - amikor a fürdőből kiemelik az alkatrészeket - a kanál megrázásával távolítják el a felesleget, hogy az ne szennyezze a következő kádban lévő fürdőt. A berendezést hidraulika működteti

Azonnal megszületett a döntés, hogy ilyen gép kell nekünk is !

( A Tungsram Fejgyártásában a kosarakban elhelyezett fém alkatrészeket, kézzel emelgették az egyik kádból a másikba. Ez a munka igen erős fizikumot követelt, vegyszergőzös egészség károsító körülmények között.)

Akadt egy kis gond. Akik a gépet látták - sajnos - nem tudtak egyértelmű választ adni, a konstruktőrök által feltett valamennyi kérdésre. "Szerencsénkre", mivel egy nagytételű fénycsőfej rendelés előkészítése miatt, úgy is kiutazott Lévai István a Witrohoz, azzal a fedő szöveggel, hogy utána még tovább kell utaznia más témában Toulonba, ott pedig műszakiakra is szüksége lesz , vele utaztunk mi is, a Teravágimov Palival.

Lelkesedtem is, meg nem is. Örültem, hogy Barcelonába utazhatok, mivel még nem jártam Spanyolországban. Az viszont aggasztott, hogy egy esetleges rövid gyárlátogatás során lehetőségem lesz - e, úgy megnézni a berendezést, hogy az alapján elkészülhessen egy gyártási dokumentáció. Tisztába voltam vele, én nem mondhatom: Nem láttam ! Nem tudom !

Azon is elgondolkodtam, hogyan fogjuk a hidraulikát megoldani. Soha sem foglalkoztam hidraulikával, és legjobb tudomásom szerint a szerkesztők egyike sem volt profi ebben a témában. Édesapám értett a hidraulikához, mert az ő szakterületén - a bőripari gépeknél - sok berendezést azzal működtetnek , de amikor elmondtam, hogy a "kanalat" közben meg kell rázni, akkor feladta. Ilyennel még soha nem találkozott.

A Kolumbusz emlékmű A Sagrada Familia

Megérkezésünk után azonnal a gyárba mentünk. Rövid bemutatkozás után, elvittek egy gyárlátogatásra és ennek során megláttam, amiért jöttünk, egy elég rozoga, de működő gépet. A kádak úgy helyezkedtek el ahogy elmondták. Minden kádhoz tartozott egy "kanál". A "kanalak" perforált lemezből készültek, formájuk a földszállításnál használt dömpereknél alkalmazotthoz volt hasonló. A hosszanti élűknél voltak csapágyazva úgy, hogy be tudtak merülni a kádba. Az elsőbe öntötték a "kezelendő" alkatrészeket, ez bemerült a vegyi fürdőbe, majd felemelkedve, tartalmát a következő kádhoz tartozó - közép helyzetben álló - kanálba továbbította. A szinkronban billegő kanalak sora biztosította, hogy a különböző vegyi fürdőbe mártva az alkatrészeket, megvalósuljon az előírt vegyi kezelés. Látni lehetett, aminek megvalósítását nem tudtam elképzelni, rázkódtak a fürdőből való kiemelés után a kanalak.

A viszonylag kis helység tele volt ládákkal, így elég nehéz volt megközelíteni a gépet. Engem azonban nem lehetett megállítani. A ládák között átpréselve magam, vagy ha kellett a tetejükön mászva, körbe jártam a berendezést. Mit látok a fal felöli oldalon? Jókora karos mechanizmust, amit - mintegy 1,5 méter átmérőjű - vezérlő tárcsa mozgatott. A legalább 100 milliméter átmérőjű görgő, a vezérlő horonyban "lötyögött"! Az emelési fázisban jelentősen "rángatózott" az egész szerkezet, így a mechanizmus utolsó elemét, a kanalat is "megrázta"

Ennyit a hidraulikus hajtásról, meg a vegyszer lerázásáról !

A látottak alapján a berendezést elkészítettük. A prototípust, több követte, melyek nagy része exportra készült Az általunk, precízen elkészített gép, nem rázta meg az alkatrészeket, mielőtt az egyik vegyszeres fürdőből a másikba tette, de ezt nem hiányolta senki sem.

A barcelonai kiküldetés során - sok látnivaló mellett - részünk volt egy rendkívüli élményben is. Bofill úr - a cég egyik tulajdonosa és műszaki vezetője - elvitt minket egy autós kirándulásra. Főleg a tengerparti nevezetességeket néztük meg. (Lehetőségem volt a "Santa Maria" fedélzetére lépni. Az élethű másolat méretei megdöbbentettek. 25 méter hosszú, akkora, mint egy nagyobb bárka. Most teljesen üresen is "szűknek" találtam. Hogy fért el ezen 40 ember? Hol volt hely az ivóvíznek, az élelemnek, a tartalékvitorláknak, a pótárbocnak? Elképzelhetetlen, hogy állítólag még lovat is vittek magukkal. Ezen a szűk helyen kellett 42 napig élni és az ismeretlen óceánon hajózni ! Az egész hajón csak egyetlenegy helyiség volt, a kapitányé. Ebben épphogy elfért az ágy és előtte volt még egy méter "szabad" terület. Ez volt a luxus !)

A Santa Maria

Körülbelül háromórás autós városnézés után, Bofill úr feltette a kérdést

- Az urak nem éheztek meg ? Mert, ha igen, meghívom önöket egy ebédre.

- Sí ! Yes ! Igen ! Hangzott el azonnal a válaszunk.

A Lévai még valamit - spanyolul - hozzáfűzött, de úgy látszott, hogy Bofill úr annyit értett meg belőle mint mi. (Pista akkor tanult spanyolul. Bár a tárgyalások angolul folytak, mindig villogott a spanyol tudásával, legtöbbször, nem nagy sikerrel.) Vendéglátónk mosolygott és a "lovak közé csapott". 40 - 45 kilométer után letértünk az autópályáról és egy kisebb hegy felé vettük az irányt. Az út egyszer csak egysávos lett, de ez sofőrünket nem zavarta, mint egy őrült hajtott a tekervényes úton. A Palival mi hátul kapaszkodtunk, a Lévai pedig elől feszítette magát az ülésbe. 

- Szólj már neki! Mi lesz, ha szembe jön valaki ?

- Azt mondja : A felesége otthon van.

- Ne hülyülj Pista. Ne spanyolozzál !

- De jól értem így is. A felesége otthon van, nem megy sehova.

Minket vár.

Egy "soha véget nem érő" utazás után - talán öt percig tartott - felértünk a "csúcsra", ahol a Bofill úr hatalmas háza állt.

Szép fiatal feleség, két aranyos kisleány, három autó és egy csodálatosan ápolt kert fogadott. A házigazda szerényen mutogatta birodalmát, egyedül akkor látszott rajta a büszkeség, amikor a szép fehérre festett ház belső helyiségeiben, szinte az egész falat betakaró festményekre hívta fel a figyelműnket.

- Ezeket minden második hónapban lefestjük és újat készítünk. Mindenkinek van egy fala - a 10 és 12 éves lányaimnak is - és mindenki a saját elképzelése szerint készíti el a művét. Aztán eldöntjük kié a legszebb. Legutóbb a feleségem vitte el a pálmát.

A győztes műn látszott, hogy az alkotója nem spórolt a színekkel. A mondanivalója pedig.... (Szerintem: Ilyen festékeket találtam és összekentem velük a falat.)

A rosszmájú gondolataimat félretéve, jól néztek ki. Illettek a környezetbe.

A ház asszonya által készített ebéd, nagyon változatos és finom volt !

Az ebéd utáni kávézásnál, szóba kerültek az autók. Kinek milyen járgánya van. Ki milyet szeretne. Kiderült, hogy Bofill úr egy autómániás és szereti a száguldást. (Vettük észre !) Szóba hoztuk a hegyre való felhajtást, az egy nyomtávú úton. Bofill úr újból azt mondta:

- Tudtam, hogy a feleségem otthon van és készíti az ebédet, tehát nem megy sehová.

- De ha mégis, valaki más szembe jött volna ? Okoskodtunk.

- Ki jött volna ? Itt nem jár más csak mi. Ez a hegy a miénk.