Sreiner Zsolt

Ha olyanoknak beszélek magamról, akik nem tudják, mi volt a VTG, azt szoktam mondani, hogy olyan volt nekem, mint egy hagyományos japán stílusú, igazi ANYA vállalat.

Már a szüleim is mindketten VTG-s dolgozók voltak. Anyám - Sreiner Lászlóné Éva - a Gépfejlesztési Intézetben dolgozott a dokumentációs osztályon, apám - Sreiner László - pedig rézcső szerelő volt a VTG--Szereldében, Óvodásként jártam először a VTG-ben - ahogy mi hívtuk "Vákuum-ban" -, az óvónők többször átvittek minket gyárlátogatásra.

Nagy élmény volt, mert ahogy körbe vezették a csoportot, innen is - onnan is előkerült valakinek az anyukája/apukája. A VTG étkezde - de nevezném inkább étteremnek - végében volt egy színpad, ott is sokszor tartottunk ovis előadást.

1974-ben költöztünk be az Izzó lakótelepre, stílusosan az Izzó utcába. Gyerekkoromból szinte mindenkinek - óvodás csoporttársnak, iskolai osztálytársnak, lakótelepi szomszédnak - volt kötődése, ha nem is a VTG-vel, de legalább a Tungsrammal. Személyes kapcsolatom a VTG-vel az általános iskola nyolcadik osztálya után következett, amikor nyári diákmunkára jelentkeztem az elektromos üzem raktárába. Harmadik osztályos középiskolásként akkori szokás szerint tanulmányi szerződést kötöttem a céggel, az iskolát befejezve 1987. júniusában léptem be.

Először a Gépfejlesztési Főosztály Elektromos Szerkesztésében dolgoztam Lengyel Sanyi vezetésével, de pár év múlva Kulin Péter meggyőzött, hogy az elektromos szerelő műhelyben jobban ki tudom élni a kreativitásomat.

Amikor beolvasztották a Gépfejlesztést a VTG-be bekerültem a nagy elektromos műhelybe, ahol Kiss Zoltán beosztottja lettem. Ezután már nem következett be változás a beosztásomban, ha nincs a gyárbezárás valószínűleg még mindig ott dolgoznék elektromos szerelőként mint hűséges japán munkás - visszatérve az alap gondolathoz.

Szerettem a VTG-ben dolgozni és közben a világot bejárni, természetesen sok maradandó élményben volt részem.