Az extra prémium

Ez a történet bizonyos mértékben csatlakozik az előző történetemhez, amit az IBM számítógépes termelésirányításról írtam. (2022. május 22-i tungi web)

Az 1960-as évek végén óriási kereslet volt normállámpák iránt. Az Újpesten lévő 2000 db/óra sebességű gépsorok kapacitása messze nem tudta kielégíteni az igényeket. A gépsorok két műszakban dolgoztak. Ezek átállítása három műszakra az akkori munkaerő helyzetben és az elengedhetetlenül szükséges betanulási idő miatt évnél hosszabb időt vett volna igénybe.

A számítógépes termelés irányitásnál írtam, hogy a gépsorok csoportos teljesítménybérezésben dolgoztak. Meg volt adva hány jó lámpát kell gyártani óránként a 100% teljesítmény órabérért. Ehhez tartozott egy megengedett selejtszint. Amennyiben a csapat alacsonyabb selejtszintet ért el akkor minden 1% selejtcsökkentésért 10% teljesítmény órabérnövelés járt. Ugyanakkor minden 1% darabszám növekedésért 1% órabérnövelés járt.

Azaz arra voltak ösztönözve, hogy ha a gépsor selejtet csinált, akkor inkább álljanak le javítani, mert az állásidő kevesebb órabérveszteséget okozott, mint a selejtes gyártás.

Akkor egy normállámpa önköltségi ára 2,70 Ft volt. Ebből a bérköltség 0,10 Ft volt.

Nos, ekkor valaki, vagy valakik kitalálták, hogy a csoportot még pluszban díjazzák a 100% normán felül gyártott lámpáért, mégpedig a bérköltség háromszorosáért. Ezt a pénzt a csoport megkapja egy összegben és maguk osztják el egymás között.

Ezt nevezték el EXTRAPRÉMIUMNAK.

A dolgozók először nem látták meg az ebben rejlő lehetőséget. Volt egy egyműszakos gépsorunk. Nagy nehezen rábeszéltük a csoportot, hogy minden nap menjenek a műszak végén 15 perccel tovább.

Amikor a hónap végén meglátták, hogy mennyi pénzt kaptak elszabadult a pokol. Minden csoport azonnal többet akart dolgozni. Nekünk vezetőknek az alaposan megnövekedett igényeket kellet kielégíteni, azaz a többlet termeléshez szükséges feltételeket kellett biztosítani. Ezért persze nem járt extraprémium. A kétműszakos sorok elkezdtek 12 órázni, szabad szombaton dolgozni.

Természetesen nagy pénzt csak akkor tudtak keresni, ha a sor selejtje a normához képest drasztikusan csökkent. Ez a gépbeállító műszerészek szakmai tudásán és munkáján múlott. Ezért aztán ha valamelyik műszerész nem tudott jó eredményt felmutatni, akkor a csoport lázadt fel és követelte a leváltását.

Mindig voltak úgynevezett tartalék beállítók, akik személyi órabérben dolgoztak és csak az alkalmat várták, hogy gépre kerülhessenek és bizonyíthassák tudásukat. Ez egy kifejezett versenyhelyzet volt, ami a termelés mutatóit szignifikánsan javította. A sorok norma szerinti selejtszintje 12% volt az elektródára vonatkoztatva. Ezt az egyes csoportok levitték 5-6 %-ra

Az eredmény??

A cég megkapta a többlettermelést és drasztikus selejtcsökkenést.

A dolgozók fizetése: Jól teljesítő gépbeállító műszerész havi 12000-14000 Ft-ot keresett. 1970-72-t írunk!!!!

A nyolc általános végzett betanított munkásnők 5000-7000 Ft-t kerestek havonta.!!!

Megjegyzem akkoriban egy Zsigulí ára 70 000 Ft volt. Azaz egy jól dolgozó beállító félévi fizetéséből vehetett egyet.

Szóval a verseny és a pénz csodákra képes.

Természetesen ehhez az egészhez kellett a számítógépes termelés irányítás jó működése. Mindig minden alkatrésznek időben, jó minőségben pontosan be kellett érkeznie.

A Tungsramban ismeretlen volt az anyaghiány miatti állás, ami akkoriban az újságok állandó témája volt.